Hány megalkuvás, mennyi keserves gyötrődés lett nemzedékek osztályrésze! Ez juttatott mindannyiunkat abba a morális válságba, amelytől ma is szenved az ország.

A minap fiatalokkal beszélgettem. Antall Józsefről szólt az egyik kérdés, hogyan nevezték el róla az Európai Parlament épületét. Nekünk ez már történelem, szólt az illető. Talán óvodás lehetett, mikor az első szabadon választott miniszterelnök meghalt.

Ha a húsz éves események már múltnak számítanak, akkor mi a helyzet a hatvan, hetven éve történtekkel? Hogyan értheti meg a posztkommunizmust, akinek nincs fogalma a kommunizmusról? Jó, rossz tankönyvek? Aligha adják át a lényeget.

Aki meg akarja érteni, mi történt itt 1945 után, annak a tények megismerésén túl a lényeglátást az irodalom adhatja meg. Mint például Tóth Eszternek az alábbi bordala 1950-ből.

Fájdalmas ez a vers, s nemcsak a költő kínjai tükröződnek benne. Hány megalkuvás, mennyi keserves gyötrődés lett nemzedékek osztályrésze! Ez juttatott mindannyiunkat abba a morális válságba, amelytől ma is szenved az ország.

Gyógyulás? Nem tudom, hogy miként lehetséges, de az biztos, hogy az első lépés: ki kell mondani. Tóth Eszter kimondta. Ezt a versét tanítani kellene minden középiskolában. Magyar vagy történelem órán? Mindegy.

Tóth Eszter:
Bordal 1950

Oly forró förtelemben fortyog e szörnyű korszak,
szellő ha kél hűsítni: nem tudhatod, mi fú?
Rossz csárda áll az úton, nem leszek én se torzabb,
ha férfimód borozni behajt a honfibú.

S a lelkifurdalás. Mert jóllehet sose zengtem
jutalmat véve célba, hogy „éljen Eduárd!”
mégis, a nép uralmát megrontó zsarnok ellen
ki föl nem lázad nyíltan: áruló az a bárd.

Pedig ledöfhet így is, gyáva-némán lapítót,
a válogatás nélkül, orvul sújtó gyanú.
Téphetnek engem is még, vallatni, testi kínok, -
s minden kínom hiába: nem leszek vértanú.

Hazug vagyok koromban, hazug vagyok hazámban,
lesvén: az ocsús vékát majd más fordítja fel.
Holott a tiszta ige el van készítve számban,
s én bort nyelek fölébe, hogy ne ordítsam el.