Szubjektív beszámoló a Megbékélési Mozgalom szabadkai konferenciája során tapasztaltakról. Élményeink között jók és még jobbak vannak, a rosszakat nem tudjuk elfelejteni, mert nem is voltak.

2011. február 26-án, szombaton, a szabadkai Szent György templomban  az este 6 órás szentmise résztvevői furcsa szidást kaptak a miséző paptól. Most nektek nem erre a szentmisére kellett volna jönnötök, hiszen most van a városházán a Megbékélési Mozgalom konferenciája. Surján László európai képviselő ezek szerint hiába vár titeket.

Nos, az emberek egyszerre nem lehetnek két helyen. De a konferencia nem maradt résztvevő nélkül, és mondhatom, hogy jól sikerült. Az egyik vajdasági rádió az egészet rögzítette, magyarországi sajtóérdeklődés is volt, a Szent György plébánia híveivel pedig volt alkalmam vasárnap reggel találkozni.

A konferenciáról lesz még beszámolónk, most csak annyit mondok, hogy a szerbiai zászlóbontás is sikerült. Lendületet kaptunk a következő állomáshoz, a beregszászihoz. Nagyon jó volt a szerb résztvevők hozzáállása, bár félő volt, hogy az 1942-es és 44-es tragédia nem könnyíti meg a megbékélés programjának elfogadását. A rendezvény nyílt volt, a városháza nagy termében tartottuk. Szabadkának a külterületekkel együtt 150 ezer lakosa van, 35 százalék a magyar. Szerbek, horvátok adják a többséget. Furcsa érzés volt a díszteremben. A magyar szecesszió egyik remekének számító épület dísztermét olyan megyei és ország címerek díszítik, amelyekre némely „jaj, csak meg ne bántsuk a szomszédokat” érzéssel eltelt, remegő térdű és teli gatyájú ember rá sem mernek nézni. Olyan arcok néznek le ránk a festett üvegablakokról, mint Hunyadi János, Werbőczy István, vagy Kossuth Lajos, Deák Ferenc. Nevük is magyarul van írva, érintetlen minden, ahogy a századelőn elkészült. A termet a polgármester adta oda rendezvényünk számára, ingyen, s nemcsak kedves levélben állt ki a Megbékélési Charta gondolata mellett, hanem el is jött a megnyitásra.

A konferencia tartalmi részéről most csak annyit, hogy Somogyi Sándor professzor úr előadásának zárógondolatát: LEGYÜNK KÖZÖSEN NAGYOK, ezentúl a mozgalom jelszavának tekintem.

A mellékes élmények sorából pedig azt a szerb pincért emelem ki, aki meghallván, hogy magyarul beszélünk, elmesélte, hogy vajdasági család sarja, gyerekkorában önszorgalomból tanult meg magyarul, s most, őseire való tekintettel, magyar állampolgár szeretne lenni. Miért ne legyen, ha dédapja is az volt? Túllépünk, ilyen tekintetben is, Trianon árnyékán.