A hagyományos lengyel-magyar barátság nemcsak kellemes kötelék, hanem utat kijelölő példa. Amikor március 23-ára, a lengyel-magyar barátság napjára készülünk, tudatosítsuk: mennyi érték, mennyi lehetőség van a nemzetek egymásra támaszkodásában.
Ha azt kérdezzük a lengyelektől, hogy melyik nemzetet tekintik magukhoz legközelebb állónak, alighanem a magyarokat fogják említeni a legtöbben. És mi magyarok? Mi sem nagyon nevezünk majd meg mást, mint a lengyeleket.

Ha az okokat keressük, a múltba kell fordulnunk. Nyelvünk nem rokon, sőt nyelvtörőnek érezzük egymás szavait. De összeköt a múlt, részben dicsőséges napokkal, évekkel, közös királyokkal. Összeköt a fájdalom is,  országaink szétszabdaltsága, idegen uralom alá kerülése.

A XX. század második felében mi magyarok ismét megtanultuk, hogy fel kell néznünk a lengyelekre. 1956-ban a magyar fiatalok Bem tábornok szobránál gyülekeztek és a város hangos volt a követeléstől: magyar-lengyel barátságot! Magyar-lengyel barátságot! Poznan volt a háttérben és az ellenállás, amit a lengyelek a szovjetekkel szemben tanúsítottak.
Azután Európa csendes lett, újra csendes, elmúltak forradalmai. A diktatúra szocialistának nevezett mázzal öntötte le a nemzetközi kapcsolatokat is, s gondosan elterelte a figyelmet például a szabadság iránti közös vágyainkról. Így történhetett meg, hogy egy, a kommunista időkben kiképzett, ha tetszik agymosott magyar diplomata pár éve azt találta mondani, épp a magyar-lengyel barátság napján, hogy mi lengyelek és magyarok talán azért vagyunk annyira jó barátok, mert soha nem volt közös határunk. A felhördülést el lehet képzelni, csak álltunk megdöbbenve és szégyelltük magunkat.

Extrém a példa. Ha nem vagyok szem- és fültanú, tán el sem hiszem, de mégis fontos dologra mutat rá: a nemzetek közötti jó kapcsolat és barátság ügye fontosabb annál, hogysem kormányokra vagy politikai pártokra bízhatnánk. A polgároknak maguknak kell kézbe venniük és ápolniuk ezeket a kapcsolatokat, megismerni egymás történelmét, irodalmát, művészetét, ha lehet nyelvét. Mert igazán szeretni azt tudjuk, akit ismerünk.
Ahogy a XX. század végéhez közeledtünk, ismét Lengyelország felé fordult a figyelem. Emlékszem az akkori viccre: lenézett az Úr a Földre, s azt mondta: polski fiat. Ekkor jött II. János Pál, akinek a szavára, - Ne féljetek! - valami megmozdult a lengyelek, de a magyarok szívében is. Rájöttünk, hogy a rendszer, amelyben élünk, nem legyőzhetetlen. A titokban nézett Márványember és a Vasember olyan folyamatokat indított el bennünk, amelyek vége az 1990-es átalakulás lett.

Megtanultuk a lengyelektől, hogy a változás, ha nagyon akarjuk, bekövetkezik ugyan, de nincs garanciánk arra, hogy nem követel áldozatot. Jerzy Popieluszko vértanúságából mi is merítettünk erőt.

Van tehát egy évszázadokon átívelő kincsünk: egymás iránti szeretetünk. Mit kezdhetünk ezzel az Európai Unió tagjaként?
Gyakran tudakolják az emberek: mit érhet el 22 magyar az Európai Parlamentben. Leadott szavazatainak számával semmit. Az Unióban az érdekérvényesítés legfontosabb eszköze a közös érdek felismerése, illetve az egymással való szolidaritás. Az európai néppárton belül a 28 lengyel és a 19 magyar képviselő rendszeresen támogatja egymást. Ami persze enyhén szólva még mindig nem többség a 736 fős testületben, de kétségtelenül megnövekedett kapcsolatrendszer és befolyás. Ilyen helyzetben nem nehéz felismerni, egymásra vagyunk utalva.

Ha a közöset keressük egymásban, akkor arra is rájövünk, hogy az összekötő kapocs részben a közép-európaiság. Barátságunk, mint említettem kincs. De nagyon furcsa kincs. Ha eldugjuk, ha kizárunk belőle másokat, értékét veszíti. Ha befogadók vagyunk, akkor növekszik, gyarapodik.

Nagyon fontos ez a gondolat nekünk, magyaroknak, hiszen szomszédainkkal való kapcsolatainkat beárnyékolja a trianoni tragédia. A közös Európa azonban példát és keretet ad, s érdekeltté is tesz minket a kiengesztelődésben. Nemcsak az Európai Parlamentben vagyunk egymásra utalva, hanem az élet minden területén. Ez a felismerés vezetett el a német-francia megbékéléshez, ez a titka a dél-tiroli példának. Ezt az utat kell nekünk is járnunk: az együttműködés és az összefogás útját. Ennek lelki alapjait csak a kiengesztelődés teremtheti meg.
Visszatérve közép-európaiságunkhoz, azt sokan sokféleképp határozták meg. Tény, hogy ez a vidék sok kiemelkedő tehetséget adott Európának. Zenében, irodalomban, tudományos kutatásban olyan alkotók származnak innen, akik új irányt adtak az emberiségnek.
Napjainkban bővült a közép-európai arculat. A nyugatiak arra számítottak, ki örömmel, ki félelemmel, hogy az új tagállamok, lévén náluk a vallás sokkal jelentősebb tényező a társadalomban, mint az elvilágiasodott nyugaton, ismét visszaadják Európa keresztény jellegét. Noha mi is a vallás látványos visszaszorulása miatt panaszkodunk, el kell ismerni, hogy az Istentől való elfordulás nálunk kisebb fokú, mint a régi tagállamokban. A keresztényekre nagy feladat hárul a népek közötti kiengesztelődésben, mert hogyan is szeretheti Istent, akit nem lát, aki nem szereti embertársát, akit lát?

Milyen hatással lesz a közép-európai kereszténységre a nyugati elvilágiasodás? Ma még nehéz megmondani. Ám egyre több európai kezdi felismerni, akár hívő, akár nem az, hogy erkölcs, tisztesség, a földi léten túl mutató felelősségvállalás nélkül nem lehet gazdasági bajainkon sem úrrá lenni. Egy lengyel-magyar tengelyre épülő közép-európai összefogás motorja lehet egy nagy lelki megújulásnak is.