Az elmúlt hét során Kanada nem csak a nemzetközi gazdasági válsággal volt kénytelen megküzdeni, hanem saját modernkori történelmének legsúlyosabb politikai és alkotmányos krízisével is. A szinte példanélküli válság az alig hat-hetes kormány bukásához vezethet, hatalomra kerülhet egy rendkívül labilis liberális-szocialista koalíció, mely a szeparatista pártra szorul külső támogatásra és veszélybe sodorhatja az ország egységét.
Kétségtelen, hogy a válságot Stephen Harper konzervatív miniszterelnök októberben újraválasztott kisebbségi kormánya okozta azáltal, hogy az ellenzéki pártokat egzisztenciális veszélybe sodorta. A kormánypárt szokatlanul durva és rendkívül hatékony politikai leszámolásra készült és a jelenlegi gazdasági válságot kívánta felhasználni erre a célra. November 27-én a konzervatív kormány pénzügyminisztere bejelentette, hogy beszüntetik a politikai pártok állami finanszírozását. A jelenlegi törvény szerint, a bejegyzett pártok minden voks után csaknem kétdollárnyi állami támogatást kapnak. A három baloldali ellenzéki párt sokkal inkább rászorul erre a szubvencióra, mint a jobboldal, mely a pártkasszát nagyrészt a magánszemélyektől érkezett adományokra alapozza. Az állami támogatás teljes beszüntetése csődbe sodorta volna a szeparatista Bloc Québécois-t, melynek bevétele 85 százalékban állami forrásokból származik. A Liberális Párt és a szocialista Új Demokrata Párt is annyira meggyengült volna, hogy egyszerűen nem lenne elegendő pénzük egy választási kampányhoz, mely egy kisebbségi parlamentben bármikor bekövetkezhet.
A konzervatív kormány a pártfinanszírozás radikális átalakításával verte ki a biztosítékot a három ellenzéki pártnál, még akkor is, ha a baloldali vezetők hivatalosan azt mondják, hogy a Harper kormánynak azért kell megbuknia, mert nincsen megfelelő terve a gazdasági krízis kezelésére. A szocialisták pedig elfogadhatatlannak tartották azt a konzervatív törvény-javaslatot is, amely 2011-ig az állami dolgozóknak betiltaná a sztrájkolást és a munkabeszüntetést.
A liberálisok, szeparatisták és a szocialisták azonnal közös nevezőre jutottak és elhatározták, hogy megdöntik az október 14-én újjáválasztott konzervatív kormányt. Még a veterán politikai szakértőket is meglepte az a gyorsasság, mellyel a három párt koalíciós szerződést kötött. Az egyezmény értelmében a jobboldali kormány leszavazása után a liberálisok és a szocialisták együtt kormányoznának, a francia-többségű Québec tartomány leszakadását szorgalmazó Bloc Québécois külső támogatásával és Stéphane Dion liberális vezető miniszterelnökségével. De a szeparatisták részvétele és Dion vezetése a koalíción kívül és belül is vitákhoz vezetett. Harper különösen heves támadást intézett a parlamentben a liberális vezető ellen, egy nappal az Alsóház felfüggesztése előtt. “Az alku, melyet a liberális vezető kötött a szeparatistákkal felér az árulással, országunk legjobb érdekeinek elárulásával és minden erőnkkel ez ellen harcolunk majd. (...)Ha a Liberális Párt vezetője hisz ebben az országban, akkor elsétál ettől a koalíciós egyezménytől és beismeri, hogy ez volt a legnagyobb hiba, amit a Liberális Párt valaha is elkövetett.” Dion
képviselőknek a szeparatistáknak mondják azt, hogy ők pedig lelküket adják el a liberálisoknak.
A miniszterelnök válasszon egyet e két hazugság közül, mert a kanadaiaknak elegük van a hazugságokból,”—mondta Dion.
Dion-t valóban nem lehet szeparatizmussal vádolni, hiszen kevés olyan politikus van Kanadában, aki annyira erőteljesen szorgalmazta a kanadai egységet. Mégis, az igazi probléma az ellenzék számára az, hogy ő vezeti a koalíciót. Dion történelmi vereséghez vezette a Liberális Pártot az októberi választások során. A liberálisok összesen 77 mandátumot szereztek a 308 tagból álló Alsóházban, mely 26 képviselővel kevesebb, mint amit a 2006-os választások után szereztek. A konzervatívok pedig 19 képviselővel növelték koalíciójukat és így csak 12 mandátum hiányzik ahhoz, hogy többségük legyen a parlamentben. Dion gyenge vezetői képessége, a pártban folyó harc és vezetőjük katasztrofális környezetvédelmi terve—mely új adót jelentett volna egy gazdasági krízis kellős közepén—keresztülhúzta a liberálisok esélyeit. Dion korlátolt angol tudása miatt pedig nem tudta hatékonyan kifejezni magát a kampány alatt. Dion le is mondott a választási kudarc után és éppen ezért olyan meglepő, hogy most éppen a leköszönő, sikertelen liberális vezető lenne a baloldali koalíció ideiglenes kormányfője.
Ettől függetlenül, a kormánybuktató szavazásra sor kerülhetett volna december 8-án, csakhogy a kanadai parlamenti rendszer ennél bonyolultabb és a miniszterelnöknek olyan hatalma van, melyet kevés demokratikusan megválasztott vezető élvez. A konzervatívok először kínosan kihátráltak a pártfinanszírozás reformja mögül, de ez már túl későn és túl kevés volt az egyesült ellenzék számára. Elképzelhető, hogy csak Harper lemondása elégítette volna ki a liberális-szocialista koalíciót. Ehelyett Harper inkább megmakacsolta magát és azt sugallta, hogy a baloldal puccsra készül azzal, hogy a hat hete törvényesen megválasztott konzervatív kormányt jogtalanul akarják eltávolítani. Ezért Harper a parlament feloszlatását szorgalmazta és új választásokat, összesen hat-héttel az előző országos voks után. Szinte elképzelhetetlen, hogy Michaelle Jean főkormányzó ebbe beleegyezett volna.
Harper kikerülte a december 8-ai szavazást és a biztos bukást azzal, hogy a főkormányzó hozzájárulásával felfüggesztette a parlamentet és így az Alsóház csak január 26-án, ülésezik újra. Ezzel a lépéssel egy vödörnyi hideg vizet öntött az ellenzékre és elhalasztotta kormánybuktató szándékukat. Ha a főkormányzó nem járult volna hozzá a felfüggesztéshez, Harper valószínűleg lemondott volna ahelyett, hogy túlélje, december 8-án a biztos parlamenti kudarcot. Alkotmányszakértők szerint, a miniszterelnök azt is megtehette volna, hogy eltávolítja a főkormányzót, és olyan személyt nevez ki, aki biztosan támogatja a konzervatív kormány törekvéseit. Ez azonban politikai atomcsapással ért volna fel és a következő választási kampányban biztosan negatív következményei lettek volna.
Az úgynevezett “québeci értékek” közé tartozik az egyház és az állam elválasztása, egyenlő jogok a nőknek, az azonos nemű és más nemű házastársak törvény előtti egyenlősége és a francia nyelv elsőbbsége mint Québec tartomány egyetlen hivatalos nyelve. Azok akik Québecben szeretnének élni már az emigrációs folyamat elején szembesülnek az értékekről szóló deklarációval. A kérelmezők brosúrát és DVD-t kapnak az emigrációs hivatalnokoktól. Ezen kívül a québeci kormány új honlapot hoz létre a québeci értékekről.
Akadémiai körökben heves reakciót váltott ki a tervezet. Az Université du Québec a Montreál-iVictor Armony szociológus szerint egyenesen gusztustalan a liberális kormány javaslata. A National Post napilapnak elmondta,, hogy nagyon sok bevándorló üzletemberként tevénykedett szülőföldjén, vagy éppen diplomázott szakdolgozó volt. “Nem kérik azt, hogy a québeci társadalom leereszkedő legyen velük szemben,”–mondta Armony. Daniel Weinstock, az Université de Montréal professzora pedig “ócska szimbolizmusnak” nevezte Jean Charest miniszterelnök kormányának terveit, mellyel a nacionalista ellenzéket akarja gyengíteni. “El sem tudom mondani, hogy mennyire elszomorít”–mondta Weinstock. |