Muráti Lili
(Nagyvárad, 1914. júl.22. - ): színésznő.
Rákosi Szidi színésziskolájában tanult. Bárdos Artúr
fedezte fel tehetségét. 1945-ben férjével, Vaszary
Jánossal külföldre ment. 1947-ben Spanyolországban
telepedtek le. 1948-50 között a spanyol rádió magyar
adásának bemondója volt. 1950-63 között saját társulatával
járta a spanyol színpadokat. 1966-ban Argentínában
vendégszerepelt. Jó jellemábrázoló képességgel, egyéni
humorral és bájjal játszotta a modern drámák leányalakjait.
Spanyolországban jellemszerepekben és komikai szerepkörben
is sikeres volt. Számos magyar és spanyol filmben játszott.
Eötvös Loránd, báró
Buda, 1848. júl. 27. - Bp., 1919. ápr. 8.):
fizikus, egyetemi tanár, miniszter,
az MTA tagja (l.evelező 1873, rendes 1883, igazgató
1906). Eötvös József fia. A gravitációs tér kutatója,
a rendszeres kísérleti és elméleti fizikai kutatások
első hazai nagy művelője, a berlini Akadémia kültagja.
Egyetemi tanulmányai folyamán Heidelbergben Kirchhoff,
Bunsen és Helmholtz növendéke volt. Doktorátusát is
itt szerezte 1870-ben. 1871-ben a pesti egyetemen a
fizika magántanára, majd az elméleti fizika helyettes
tanára, 1872-től rendes tanára. 1878-ban a kísérleti
fizikai tanszéket vette át. Berendezte a kísérleti
fizikai intézetet. 1891-92-ben az egyetem rektora,
1889-1905 között az MTA elnöke volt. A 70-es évek elejétől
két évtizedig a kapillaritás jelenségével foglalkozott.
A felületi feszültségmérésre új módszert dolgozott
ki (Eötvös-féle reflexiós módszer). Elméleti úton felismerte
a folyadékok különböző hőmérsékleten mért felületi
feszültsége és molekulasúlya közötti összefüggést.
Ez Eötvös-féle törvényként ismeretes. A gravitáció
felé a 80-as évek végén fordult érdeklődése. A gravitációs
tér térbeli változásának mérésére megszerkesztette
világhírűvé vált ingáját. 1891-ben kezdeményezésére
alakult meg az Eötvös Fizikai Társaság elődje, a Mathematikai
és Physikai Társulat, melynek elnöke lett. 1894. jún.
10-től 1895. jan. 15-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter.
1895-ben létrehozta az édesapjáról elnevezett Eötvös-kollégiumot,
amelynek első kurátora volt. Első ~ingás méréseit 1901-ben
végezte a Balaton jegén. 1908-ban igazolta, hogy a
gravitációs erő 2 × 10-8 pontossággal független a tömeg
anyagi minőségétől. E mérésével elnyerte a göttingeni
egyetem Benecke-díját. A tehetetlen és a súlyos tömeg
arányosságának ez az igazolása az általános relativitáselmélet
kísérleti alapköve. Vizsgálatait a földmágnességre
is kiterjesztette, s a mérésekhez műszereket szerkesztett.
Felhívta a figyelmet a Coriolis-erő felléptére, majd
ki is mutatta s ezzel a Föld forgásának újabb bizonyítékát
adta. Vizsgálatok a gravitatio és a mágnesség köréből
(Math. Term. tud. Ért., 1888) c. munkájával az MTA
nagyjutalmát nyerte el (1890-96). Nevét viseli 1949-től
a budapesti tudományegyetem. A torziós ingás mérésekben
használatos egységet róla nevezték el. A hazai turistamozgalomba
is bekapcsolódott. Nyolc éven át elnöke volt az akkor
alakult Magyar Turista Egyesületnek
Szabolcsi Bence
(Bp., 1899. aug. 2. - Bp., 1973. jan. 21.):
zenetörténész,
az MTA tagja (l. 1948, r. 1955), Baumgarten-díjas
(1933), Kossuth-díjas (1951, 1965). A budapesti tudományegyetemen
jogot, irodalomtörténetet és filozófiát (1917-20),
a lipcsei egyetemen zenetudományt, művészettörténetet
és történelmet (1921-23), a budapesti Zeneakadémián
Kodály Zoltán, Weiner Leó és Siklós Albert tanítványaként
(1917-21), Lipcsében (1921-32) zeneszerzést tanult.
1923-ban Albert Hermannál doktorált. 1923-tól Budapestenen
zenekritikus, szerkesztő és kiadói lektor. Társszerkesztője
volt a Zenei Szemlének (1926-29), Tóth Aladárral a
Zenei Lexikonnak (1930-31). 1936-ban a londoni Royal
Asiatic Society tagjává választotta, 1938-ban a Nemzetközi
Zenetudományi Társaság, 1940-ben a Nemzetközi Népzenei
Tanács, 1960-ban a finn Kalevala Társaság. 1945-től
a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zenetörténet
tanára; megalapította (1951) és haláláig irányította
a zenetörténész képzés első magyarországi műhelyét,
a zenetudományi tanszakot. 1950-1956 között az Új Zenei
Szemle, 1960-tól 1973-ig a Magyar Zene, haláláig a
Studia musicologica szerk. bizottságának tagja volt,
az utóbbinak Kodály Zoltán halála után, 1967-től szerkesztője.
1951-1956, valamint 1959-1961 között elnöke volt a
M. Zeneművészek Szövetségének. Bartha Dénessel szerkesztette
a Zenetudományi tanulmányok tízkötetes könyvsorozatát
(1953-62). 1961-ben megalapította és 1973-ig igazgatóként
irányította az MTA Bartók Archívumát, amely 1974 óta
Zenetudományi Intézetként működik. Szabolcsi annak
a századforduló táján született nemzedéknek volt a
tagja, mely a korszerű magyar zenetudomány megteremtését
tűzte ki céljául. Szabolcsi hármas feladatot vállalt:
a magyar nyelvű, modern zenetörténet írás alapjainak
lerakását, az új zenetörténeti-zenetudományi irodalom
fórumainak és olvasótáborának megteremtését és pedagógiai
munkásságával újabb zenetörténész-nemzedék felnevelését.
Alkotó egyénisége három főbb hatásra alakult ki. A
német filológusiskola vizsgálati módszerei mellett
magáévá tette a francia tudomány történeti szemléletét
és stiláris igényeit és a Bartóktól s főként Kodálytól
tanult szemléletmódot: az élő hagyománynak az írottal
való egybevetését-összehasonlítását. A zenetörténet
mint önálló irodalmi műfaj, Szabolcsi munkásságával
jelenik meg a magyar szellemi életben. Tudományos munkásságával,
Bartók és Kodály példáját követve, szellemi hídverésre
törekedett Kelet és Nyugat között. Első magyar nyelvű
publikációja Mozarttal, az első két német nyelvű Kodállyal,
illetve a régi magyar zenetörténet kérdéseivel foglalkozott.
Heltai Jenő
(Bp., 1871. aug. 11. - Bp., 1957. szept. 3.):
író, újságíró,
Kossuth-díjas (1957). Első verse 14 éves korában
jelent meg. Jogi tanulmányait 1890-ben félbeszakítva
az újságírói pályára lépett. A Magyar Hírlap, A Hét,
a Pesti Hírlap, majd a Pesti Napló munkatársa. Sokáig
élt Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban.
1900-ban egy ideig a Vígszínház titkára, 1914-től 1918-ig
dramaturg igazgatója, 1918-tól az Athenaeum könyvkiadó
irodalmi igazgatója, 1929-től a Belvárosi Színház,
1932-34-ben a Magyar Színház egyik igazgatója.
A modern nagyvárosi élet franciásan könnyed, közvetlen
verselőjeként tűnt fel (Modern dalok, 1892; Kató, 1894;
Fűzfasíp, 1913; Elfelejtett versek, 1947). Népszerűekké
váltak Kacsóh Pongrác János vitézéhez írt dalszövegei.
Regényeiben előszeretettel ábrázolta a század forduló
bohémvilágát szellemesen, sok humorral. Vígjátékai
kifinomult technikával, ironikusan jelenítették meg
a polgári létforma erkölcsi ferdeségeit. Verses színműveiben
(A néma levente, Ezerkettedik éjszaka stb.) különböző
korok vígjátéki hagyományait újította meg írásművészetére
jellemző ironikus-romantikus stílusban.
A népi műfordítói tevékenységéért a francia becsületrenddel
tüntették ki. A PEN klub magyar elnöke volt. Műveit
számos idegen nyelvre lefordították. - Főművei,
Novellák:
Lou (Bp., 1900); Írók, színésznők és más csirkefogók
(Bp., 1910); Scherzo (Bp., 1910); Színes kövek (Bp.,
1911); A Tündérlaki lányok (Bp., 1914); Lim-lom (Bp.,
1915); Papírkosár (Bp., 1927); Utazás enmagam körül
(Bp., 1935); A gyilkos is ember (Bp., 1939); Ismeretlen
ismerősök (Bp., 1943); Ötven elbeszélés (Bp., 1946).
Regények: Hét sovány esztendő (Bp., 1897); Az utolsó
bohém (Bp., 1911); Family Hotel (Bp., 1913); VII. Emmánuel
és kora (Bp., 1913); Jaguár (Bp., 1914); A 111-es (Bp.,
1920); Álmokháza (Bp., 1929). Színművek: Arcok és álarcok
(Bp., 1925); A néma levente (Bp., 1936); Az ezerkettedik
éjszaka (Bp., 1939); Lumpácius Vagabundusz, vagy a
három jómadár (Bp., 1943); Szépek szépe (Bp., 1955);
Színes kövek (elbeszéléseinek gyűjteményes kötete,
Bp., 1957); Menazséria (válogatott egyfelvonásos színművek,
Bp., 1962).
|