Február
| Magyar Krónika, január
31. |
| |
| Montreál
|
Maleczky Oszkár
Bp., 1894. febr. 6. - Bp.,
1972. febr. 22.): operaénekes (buffo bariton), Kossuth-díjas
(1957), érdemes művész (1953), kiváló művész (1966).
Vilmos operaénekes és Ellinger Jozefa koloratúrénekesnő
fia, ~ Bianka (1889-1946) operaénekesnő testvére. A bp.-i
Zeneakarán zeneszerző szakon kezdte tanulmányait, hamarosan
az énekművészetre tért át. A bp.-i Városi Színház szerződtette
(1925), majd 1928-1966 között a bp.-i Operaház magánénekese
volt. 1931-től 1962-ig a Zeneművészeti Főiskolán tanított.
Szerepköre felölelte szinte a teljes baritonrepertoárt. Sajátosan
egyéni stílusa és színészi alakítókészsége különösen a humoros
és cinikusan drámai, intrikus szerepekben vált egyedülállóvá.
Fő szerepei: Masetto (Mozart: Don Juan); Papageno
(Mozart: Varázsfuvola); Pizarro (Beethoven: Fidelio); Telramund
(Wagner: Lohengrin); Beckmesser (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok);
Gianni Schicchi (Puccini); Scarpia (Puccini: Tosca); Don
Pasquale (Donizetti); Marci (Kodály: Háry János); Kecal (Smetana:
Az eladott menyasszony); Frank (J. Strauss: A denevér); Zsupan
(J. Strauss: A cigánybáró).
TUDTAD, HOGY?
Egy 138 évvel ezelőtti koronázás bonyodalmai :
38 évvel ezelőtt koronázták királlyá Magyarországon az
addig törvénytelennek tekintett uralkodót, Ferenc Józsefet,
illetve feleségét, Erzsébet királynét. A középkori ceremóniákra
emlékeztető külsőségek mögött nagyon összetett politikai
csatározások rejlettek. Hogy ki tegye Ferenc József fejére
a koronát, vagy hogy ki kapott meghívót, s ki nem - ez mind
kényes politikai játszmák eredményeként dőlt el. Voltak gyakorlatiasabb
problémák is, így pl. a fejméret. A korona belső kerülete
65 cm. volt, míg a király fejének kerülete csak 56 cm. Ezért
ki kellett bélelni a koronát, amit egy kalapos mester, Pörfi
Ferenc vállalt el, s parafával és szattyánbőrrel töltötte
ki a hiányt, így a koronát már stabilan Ferenc József fejére
helyezhette a miniszterelnök - Andrássy Gyula - és az esztergomi
érsek. A zenei hátteret Liszt Ferenc koronázási miséje nyújtotta.
Voltak, akik tiltakozásképp nem jelentek meg az ünnepi eseményen,
közéjük tartozott a kiegyezés vezéralakja, Deák Ferenc is.
(Forrás: Gerő András: Ferenc József, a magyarok királya,
Novotrade Rt. 1988)
Szegénység elleni "küzdelem" Drakula
módra
Drakuláról, a kegyetlen havasalföldi vajdáról sok történet
maradt fenn. Életét mítoszok, "véres" történetek
lengik körül. Természetesen, legtöbbször nem a történeti
személyiségről szóló hitelt érdemlő forrásokkal van dolgunk.
Pedig Drakula önmagában is és történeti szempontból is bonyolult
személyiség, pszichikai alany. Nem magyarázható minden tette
azzal a történeti szituációval (a törökök és magyarok kereszttüzében,
testvérháborúk), amelynek félig-meddig áldozatává vált. Ezt
bizonyítja az az eset is, ahogy a szociális gondokat kívánta
megoldani. Egy alkalommal összegyűjtötte az öregeket, a koldusokat
és a bélpoklosokat, majd megkérdezte tőlük, hogy meg akarnak-e
szabadulni "minden földi szomorúságtól és ínségtől".
Ezután a lakomára invitált vendégeket bezáratta egy hodályba
s rájuk gyújtatta az épületet. Magyarázatképpen azt mondta,
hogy azért tette "hogy ne zaklassák a népet panaszaikkal
és országomban senki se legyen szegény, csak gazdag." A
szegényekkel szembeni ellenséges bánásmód nem a zsarnok vajda
egyedi vonása, ez a török szultánok egynémelyikét is jellemezte." (Sz.
Farkas Jenő: Drakula vajda históriája Akadémiai K. Bp.1989)
A jezsuita rend megszűnése
Az 1540-ben, Loyolai Szent Ignác alapította
szerzetesrend nagy jelentőségre tett szert az elkövetkezendő
századokban. A rend híres volt fegyelméről, szervezettségéről,
tagjait ott találjuk a királyi udvarokban mint uralkodók
gyóntatóit, tanácsadóit.
Többek között éppen ez okozta a rend vesztét
is, ugyanis számos jezsuita élt vissza a helyzetéből adódó
előnyökkel, s avatkozott be a politikai, illetve gazdasági
életbe.
Többek között rájuk is gondolt XIV. Benedek,
amikor 1751-ben kiadott bullájában megtiltotta a szerzeteseknek,
hogy világi hatalmat gyakoroljanak vagy kereskedjenek. Végül
is mind az egyházon belül, mind azon kívül számos ellensége
volt a jezsuita rendnek, pl. missziós ügyekben súrlódás támadt
a különböző szerzetesrendek között. De a pápa is többször
fejezte ki nemtetszését amiatt, hogy a térítés során a jezsuiták
megtűrik a "bálványimádás"-t , mikor hagyják érvényesülni
a helyi szokásokat. A tudományos életben amiatt érte őket
vád, hogy túl konzervatív módon, skolasztikus szellemben
nevelik diákjaikat. Az is ellenfeleik haragját váltotta ki,
hogy túl nagy befolyásra tettek szert a felsőfokú képzés
terén. Mondhatni nemzetközi összefogás keretében léptek fel
a jezsuitákkal szemben, s először Portugáliában számolták
fel a rendet 1759-ben, majd Franciaországban1762-ben hoztak
elítélő rendeletet, melyet a király, XV. Lajos 1764-ben meg
is erősített. 1767-ben Spanyolországból és a Nápoly-Szicíliai
Királyságból tiltották ki őket, s a Bourbonok a pápát a rend
feloszlatására sarkallták. Időközben azonban meghalt a pápa,
s XIV. Kelemen néven új pápát választottak, aki 1773. július
21-én a "Dominus ac Redemptor noster" kezdetű brevejével
feloszlatta a rendet. Ugyanebben az évben számolták fel a
Habsburg birodalomban a rendet, s a sors iróniájaként az
egyik legvallásosabb uralkodó, Mária Terézia idején. (Szántó
Konrád: A katolikus egyház története II. Ecclesia
Lehel György
Bp., 1926. febr. 10. - Bp., 1989. szept. 25.):
karmester, Kossuth-díjas (1973), Liszt-díjas (1955, 1962),
érdemes művész (1968), kiváló művész (1979), Bartók Béla-Pásztory
Ditta-díjas (1L988), a chicagói Conservatory díszdoktora
(1977).
Kadosa Pál (zeneszerzés) és Somogyi László
(vezénylés) magántanítványa. Karmesterként 1946-ban mutatkozott
be; 1947-től a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát vezényelte,
melynek 1956-tól karnagya, 1962-től a zenekar igazgatója
és vezető karnagya volt. Zenekarát ismertté és megbecsültté
tette Európa, Ázsia, Amerika és Ausztrália szinte minden
jelentős városában; vendég dirigensként (Albánia kivételével)
Európa országaiban, az USA-ban, Japánban, Ausztráliában,
Kanadában és Új-Zélandon vezényelt. 1974-től a Bázeli Rádió
Szimfonikus Zenekarának állandó vendégkarnagya, hasonlóképpen
a bambergi, a detroiti, a montreali és az új-zélandi zenekarok
vendégkarmestere volt. Sok hangversenyt adott a zenekar különböző
városokban Liszt, Bartók, Kodály, Dohnányi és Kadosa műveiből.
Jelentősek voltak olaszországi hangversenysorozatai. 1960-ban
tizenegy városban vezényelte Haydn, Mozart, Liszt, Dvořák,
Bartók, Kodály, Farkas F. műveit. Svájcban 1968-89 között
szinte minden évben hangversenyezett. Műsorán az elmúlt három
évszázad zeneművészetének gazdag választéka szólt hallgatóihoz.
Repertoárjában döntően a klasszikus, a romantikus és a modern
művek szerepeltek. Mint korának jelentős művésze, élete végéig
feszült figyelemmel követte a kortárs komponisták műveiben
megszólaló új megnyilvánulásokat. Érdemeket szerzett a kortárs
magyar zeneművészet hazai és külföldi népszerűsítésében.
A Magyar Rádió szalagtára és a karmester hangversenynaplója
szerint csupán az ő bemutatásával 62 mai magyar zeneszerző
256 műve került élő előadásból vagy stúdiófelvételből rögzítésre.
Vélemények szerint elsősorban a romantikus és a kortárs zene
avatott tolmácsolója, emocionális beleérző készsége hozzásegítette
Bach, Beethoven, Haydn, Mozart kiváló tolmácsolásához is.
Irod. Boros Attila: Muzsika és mikrofon. A
Rádiózenekar négy évtizede (Bp., 1985); Berend T. Iván: Búcsú
L. Gy.-től (Muzsika, 1989. 12. sz.); Gábor István: L. Gy.
halálára (Magy. Nemzet, 1989. okt. 6.); Bieliczkyné Buzás
Éva: Számvetés L. Gy. karmesterrel (interjú, Magy.Zene, 1990.
4. sz.)