Negyven évvel ezelőtt, 1967 március 6-án halt meg Kodály Zoltán.

Pályatársai már mind meghaltak és az ő korosztályát követő három generáciból egyre kevesebben vannak az élők sorában.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy élete vége felé Kodályt személyesen is megismerhettem. Vele való találkozásaim emlékei gyermekkorom óta máig is élnek bennem.  Öt eves koromban vittek el szüleim először hangversenyre a Zeneakadémiára.  Kodály Psalmus Hungaricusa volt a műsoron.  A zeneszerzőt szűnni nem akaró tapssal ünnepelte a közönség. Biztos vagyok benne, hogy ez a nagy élmény indított el zenei pályámon.

Iskolás koromban Kodály módszerrel tanultuk a zenei írás-olvasás technikáját.  Büszkélkedvén az elért eredménnyel, énektanárunk szolfézsversenyt rendezett, amelyre meghívta Kodályt zsűrielnöknek. Az első díjjal azokat jutalmazták, akik első látásra a legnehezebb példát is el tudták énekelni.  Bizony összeszorult a torkom az izgalomtól, amikor rám került a sor, de nem vallottam szégyent. 

Az 56-os szabadságharcot megelőző hónapokban került bemutatásra Kodály nagyszabású műve, a Zrínyi Szózata.  Ennek az eseménynek nemcsak tanúja, de a Zeneakadémia kórusának tagjaként, aktív részese is voltam.

A zeneszerző Zrínyi Miklós Török Áfium elleni orvosság  című művéből válogatta a szöveget, amelynek minden szava aktuális volt a kommunista elnyomás idején:

"Vajjon nem hasonló-e az én helyzetem, nemzetem tehozzád?

Látok egy rettenetes sárkányt, mely elragadta s ölében viseli a Magyar koronát.

Én csaknem mint egy néma felkiáltok, ha kiáltásommal elűzhetném ezt a dühödt sárkányt, kiáltva: Ne bántsd a magyart!"

Kodály ezzel a bátor tettével prófétai szerepet vállalt magára.

Karmesterként már zeneakadémista koromban próbálgattam szárnyaimat egy budapesti templom kórusán.  Az Újlaki Templom énekkarával és a budapesti Operaház fiatal szólistáival, többek között, Kodály Missa Brevis-ét is előadtuk. Ennek a gyönyörű misének egész kottaanyagát Kodálytól kaptuk ajándékba.  Amikor az árát akartam megtudni, Kodály így válaszolt: "Énekeljétek szépen! ez az ára."

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Kodály életének utolsó éveiben minden szombat délután, többed magammal vendége lehettem.

Halála előtt néhány héttel meghívó levelet adott át nekem, melyben a Chile-Santiago-i egyetem vendég-professzort kért tőle.  Máig is büszkeséggel tölt el, hogy rám gondolt és így én lehettem, szándéka szerint, utolsó kiküldött munkatársa.
Halálának híre az egész országot megrendítette.  A Tudományos Akadémia aulájában, koporsójánál többszázezren rótták le kegyeletüket. Három napon át, reggeltől estig özönlött a tömeg a Lánchíd pesti hídfőjéhez, ahol az emberek végeláthatatlan sorokban, néma csendben várták, hogy egy rövid percre bejussanak a ravatalhoz.

Temetésére rengeteg ember gyűlt össze a Farkasréti temetőben. A ravatalt a temető udvarán állították fel ezen a koratavaszi, napsütéses délutánon. A kommunista párt kormányának képviselői is megjelentek és mint afféle megszelídült vadak, kénytelenek voltak Kodály emberi nagyságát méltatni, pedig tudták, hogy világnézete és töretlen hite homlokegyenest ellenkezett a hivatalos materialista doktrinával.  A búcsúbeszéd alatt a környező fákon tanyázó madarak énekére lettem figyelmes. 

Ezzel beteljesedtek a Székely Keserves látnoki szavai:

"El is eltemetnek az erdei vadak,
Meg is megsiratnak az égi madarak."

Az egyházi szertartást Kodály gyóntatója, Nádasdy Alfonz bencés szerzetes végezte. A sírbatétel pillanatában, a temetőkertben összegyűlt hatalmas tömeg egy emberként énekelte el a Magyar Himnuszt.

Negyven év után e sorok írója most lélekben ismét elzarándokol a Farkasréti temetőbe és sokak nevében egy szál virágot helyez Kodály Zoltán sírhantjára.

Epitáfiumnak álljanak itt Arany János sorai:
"Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl."