Igazából nem vagyok az a napozós fajta, aki órákig hever a parton, mint valami elégedett fóka, és csak néha kel fel hogy kenegesse magát naptejjel. Vízparton én ki-be szeretek mászkálni a vízbe, épp csak annyi ideig maradok kint, míg a nap megszárogat, és amint kezd melegem lenni, már megyek is vissza. A szép Balatonpart sem elég izgalmas nekem, főleg ez a déli oldal itt Siófok mellett.

Van azonban egy különös vonzereje ennek a helynek. Itt a céges üdülőnk. Ez azt jelenti, hogy ha az ember szorgalmasan visszajár, egyre több családdal barátkozik össze. Mint egyikünk találóan megjegyezte: "Olyan jó, megnyugtató állandóság van itt, ugyanazok a pasik ugyanazokkal a nőkkel járnak ide...". És persze ott vannak a gyerekek, akik csodálatos módon szintén remekül kijönnek egymással és lelkes csoportokban rohangásznak ide-oda. Hatalmas a kert, lehet focizni, röpizni, elhúzódni csendes sarkokba beszélgetni, a társalgóban csocsó, tévé. Kártyát, társasjátékot meg szinte mindenki hoz magával. Kedves emlékem, amikor a számháborúzó gyerekek (cirka 4-15 éves korig) "gyorstalpalóban" tanítgatták a legkisebbeket a számokra és kézen fogva rohangáltak velük a bokrok között, nehogy leolvassák őket. Igazi csapatszellemben éltek.

Kisebb megszakításokkal idestova tíz éve járunk ide. Ez azt eredményezte, hogy idén nyolc családdal nyaraltunk, beszélgettünk és játszottunk együtt, akikből hatot már ismertünk régebbről. Ez ugye 16 felnőttet és ha jól összeszámolom, cirka 20-22 gyereket jelentett, jórészt kamaszokat, közülük volt nagyfiú, aki a barátnőjét is hozta. Ebből következően a srácok hordákban hömpölyögtek le-fel és első este a focimeccs szülők-gyerekek mérkőzésé fajult, melyen az atyáknak bizony össze kellett szedni magukat, hogy képesek legyenek tartani a tempót. Becsületükre legyen mondva, ha lihegve is, de megverték az ifjakat. A focizás érdekes eleme, hogy a pályának használt rét közepe táján áll egy fa, ami néha okoz kisebb nehézségeket a játékban. Sérülés nem történt, nagyon vigyáztak egymásra (a pályát szegélyező térdig érő rózsabokrok ugyan némileg megsínylették a dolgot, de hát nem lehet mindenre vigyázni).

A napok során  a parton hatalmas foltban lehajított törölközők és papucsok ismerőssé váltak, egy-egy könyv, labda, sakk tarkította a színteret. Az egyik házaspár rövid úszás után kint beszélgetett, mikor leértünk. A többiek bent vannak a vízben - mondták nevetve, és széles mozdulatokkal mutatták: itt is mi vagyunk, ott is mi vagyunk... Andris fiunk a legbelső, mellig érő körben labdázott (190 centijével határozott előnyben), cicáztak, ha jól láttam, és ki sem jöttek ebédig.

Szerettem az ebéd utáni kávét, amit (persze mi szülők) kint fogyasztottunk a kertben, egyre táguló körbe húzogatva a székeket, hogy mindenki odaférjen. Ilyenkor kitárgyaltuk az iskolákat, a gyerekeket, a tanárokat, a főiskolákat és egyetemeket, az érettségit, a felvételit, a ballagást és a bankettet, az osztálykirándulásokat és az aranyköpéseket, a csetelést és a sportot - szóval nagyjából mindent, ami a felnövekvő generációt érinti. Eszembe jutott, milyen jó lehetett régen, mikor több alkalom volt ilyen eszmecserére. Ma már az emberek annyira rohannak, hogy éppen egymásra nincs idejük, sokszor még családon belül sem, nemhogy ilyen formában. Pedig milyen remekül lehet beszélgetni, a tapasztalatokat összeillesztgetni, ötleteket felcsípni. A dolgot izgalmasabbá tette, hogy általában egy-két gyerek "ottragadt" lustálkodni, ilyenkor szépen kifaggattuk, mi az ő véleménye. Hiszen igazából az ő bőrükről van szó, sokat számít, mit mondanak. Mikor eluntuk, a felnőttek és a nyúlóssá váló apraja elvonult sziesztázni a délutáni fürdés előtt.

Vacsora után pedig játszottunk. Néha komolyabbat, mint a barkochba (speciális változata a Mister X), ulti vagy römi, néha pedig egészen bugyutát, mert nem lehet mindig gondolkodni. A csúcspontnak számító szalonnasütést ugyan elsőre elmosta az eső (éppen csak kipakoltunk és meggyújtottuk a tüzet - pedig milyen remek tüzet raktak az atyák), amikor szűnni nem akaró, álmos eső zúdult ránk. Mentsük ami menthető alapon felhurcoltuk az innivalókat és a ropi-süti kollekciót a társalgóba és játszottunk. Egyik szobában a szülők, a másikban a gyerekek. A szülők aztán 11 felé elvonultak aludni. Később a gyerekek is.

A második szalonnasütés már tökéletesen sikerült - igaz, előtte mindenki megismételte a bevásárlást, ami az innivalókat és a ropit illeti. Megint lehurcoltuk a székeket, tányérokat, nyársakat, a kaját kipakoltuk a hűtőkből. A gyerekek látva, hogy még a hagymahámozásnál és a szalonnavagdosásnál tartunk, eltűntek. Csak akkor kerültek elő, a sülő szalonna illatára, mikor a tűz már parázzsá omlott, és lehetett enni is. Akkor persze tömegnyomor keletkezett a tűz körül, de valahogy megoldották. Jó gyerekek, mindent megoldanak. Kicsit gitároztak a ház sarkánál, aztán megint eltűntek. A papák és mamák pedig belevágtak a politikába. Lehet, hogy az elfogyasztott pohárka borok és sörök adták a bátorságot a nehéz témához. De nem vesztünk össze, mert jók vagyunk, és rendesek, mint a gyerekeink...

Utolsó nap csoportképet készítettünk. Alig fértünk rá. Vajon összejön-e még ez a társaság ilyenformán? Lehet, hogy ez volt az utolsó közös nyarunk, hiszen az érettségi környékén gyerekeink egyre inkább a saját útjukat járják, saját barátaikkal nyaralnak, ami itt ugyan még megvolna, de nem biztos, hogy szülői felügyelettel kívánják ezt előadni a továbbiakban. Pedig mi igazán hagytuk őket. Amikor lementek éjjeli fürdésre, éppen csak kisettenkedtünk a partra, kicsit hallgatni a sötétben a szívünknek kedves ricsajt, aztán rohantunk is vissza, nehogy meglássanak minket és lebukjunk..