"Mennyei poggyász. Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán vont hangszerén lázam, házam, hazám.."
Faludy György

A washingtoni 4-es számú Bátori József cserkészcsapat tagjai területi versmondó verseny.

Kicsit szorongva indultam a versenyre. Amerikába jövetelem első éveiben a hétvégi magyar iskola tanáraként dolgoztam, másod-, harmadgenerációs magyar gyerekeket tanítottam. Láttam, átéreztem küzdelmüket, ahogy megpróbáltak megfelelni szülők, és a pedagógusok elvárásainak.

Nem volt könnyű feladat, hallatlan következetességet igényelt mindannyiunk részéről. Nincs mindenkinek energiája, illetve, hogy mire van, az attól függ, mennyire fontos a magyar nyelv ápolása. Valóban igényesség kérdése. Ha van pontos kötődés személy és nyelv között, akkor azt gyerekek soha nem tévesztik el.

 A cserkészek által megrendezett versenyen ez a kapcsolat kiválóan érezhető volt. Kellemes meglepetés fogadott. Igaz, hogy többszörösen megszűrt, válogatott versmondók fogadtak.
Élmény volt hallgatni őket. Bár mindenkiben volt egy kis lámpaláz, de ez természetes; volt, akin látszott, volt akin nem.

A gyerekek egy szabadon választott művel és egy kötelező verssel neveztek be. Amíg a zsűri tanácskozott, dúsan megterített asztal fogadta a jelenlevőket. Az első három helyezetett, korosztályonként díjazta a zsűri, melynek elnöke a helyi Barnesné Dömötör Éva egyetemi tanár, cserkészvezető volt, a tanárokból álló bíráló bizottságság tagjai pedig: dr. Cséke Csaba Connecticutból, Kertész Csabáné Szilvássy Anna Passaic, New Jerseyből és jómagam voltunk.  Természetesen azok, akik nem kaptak semmiféle díjat, azok sem szomorkodhattak: tapasztalatokkal, hasznos tanácsokkal lettek gazdagabbak, s minden résztvevő emléklapot kapott.

Egyik barátom 12 éves fia említette a minap: verseket, olvasva gyakran érzem, hogy ez a gondolat, ez a versszak nekem szól, rólam beszél, csak a költő szebben fejezi ki örömömet, bánatomat, mint ahogy azt én magam tenném, amikor felolvasom, valósággal egybeolvadok vele.

Hát igen, aki pódiumra áll, lehetőséget teremt magának, hogy elmondhassa: mit érez, hogyan gondolkodik, vagy éppen arról beszélhet, miért olyan a magyar nyelvvel érzékelt világ számára, mint amilyen. A versmondás talán az emberi önkifejezés egyik legjobb eszköze, út saját magunk és más emberek szívéhez, út a magyarsághoz, hogy amit nem mondhatnak el senkinek büszkén, elmondhassák mindenkinek: igen is, az anyanyelvünk, a gyökerünk magyar. 

A kitűnően megszervezett verseny Nyergesné Hervay Judit cserkészszülő érdeme. Köszönetet illeti a Magyar Köztársaság nagykövetségét a terem rendelkezésre bocsátásáért.