Itt a december, készülünk Karácsonyra. Nézem a csillogó kirakatokat, mind tele áruval, plakátok hirdetik az utcán, mit érdemes venni. Vevők tömege hömpölyög az áruházakban,  boltokban. Villámgyorsan fogynak a gyertyák, szaloncukrok, fenyőágak, üvegdíszek és egyéb csecsebecsék is. A háziasszonyok az ünnepi menűn törik fejüket, lázasan keresgélnek a receptek között, veszik a húst, a halat, a süteményhez valókat, diót, mákot, gesztenyét. Sokszor nem is  az ajándék a fontos, csak az értéke. Egyre nagyobbat, többet, értékesebbet kell adni. Az egyik kolléganő ránéz a másik aranyláncára, amit visel: hű, de szeretnek téged, hogy ilyet vesznek neked...  - mondja elismerően.

Vajon aranyban, pénzben mérik-e a szeretetet? Van-e mércéje egyáltalán? Olyan megfoghatatlan szó. Ha egy anyának több gyermeke van, szeretete nem oszlik meg közöttük, hanem megsokszorozódik. Ha valakit igazán szeretünk, bármit megtennénk érte, talán még életünket is odaadnánk. Gondolunk-e a nagy rohanásban arra, hogy valaki tényleg odaadta életét értünk, hogy nekünk békességünk, életünk legyen? Eszünkbe jut-e az, aki arra született, hogy szeretetével legyőzze a világot?

Mikor ajándékot keresünk, vajon gondolunk-e arra, hogy az illető örül-e majd neki? Hasonlít-e az a becsomagolt holmi rá (és ránk)? Vajon belegondolunk-e, mit szól majd a megajándékozott? Igaz, még a legjobb szándékkal is mellé lehet fogni, de érdemes megpróbálni, eltalálni a másik vágyát, ízlését. Nem az aranyláncot álljuk körül Karácsonykor, még csak nem is a karácsonyfát, vagy az ünnepi asztalt, valami másnak van helye ott középen...

Az ünnepire kisuvikszolt lakás, a díszek, a csillogó karácsonyfa, a fények és a remek ételek garmadája között beszélünk-e egymással szeretettel, őszintén? Beszélünk-e  párunkkal úgy, hogy közben nem telefonálunk a mobilon, nem veszi el figyelmünket semmi és senki más? Odafigyelünk-e, hogy kamasz gyerekünknek más igényei vannak, merőben más problémái, mint tavaly ilyenkor? A gyerekek kevés időt hagynak, hogy kövessük fejlődésüket, résen kell lenni... Meglátjuk-e, hogy a nagymamának (akinél ilyenkor összejövünk) már túl nagy megterhelés az egész családra főzni, mosogatni?

Észrevesszük-e a hajléktalant a kapu alatt, és adunk-e neki legalább néhány falatot, hogy ő is jóllakjék? Más szóval, éljük-e a szeretetet, vagy csak beszélünk róla, és a sok gazdag dísz között a Karácsony lényege elkerül-e bennünket, vagy megérint? Talán odaadjuk az ajándékokat, aztán leülünk a tévé vagy a videó elé és megnézünk egy véres krimit együtt, szótlanul? Vagy azt sem? Csak eszünk, iszunk, és nem beszélgetünk, sőt  összeveszünk, mert fáradtak vagyunk az egész évi hajtástól, az ünnepek előtti rohanástól, a "minden meglegyen" kielégíthetetlen igényétől?

Jó lenne, ha legalább megfognánk egymás kezét, belenéznénk egymás szemébe, egymás szívébe, és csendesen, békességben szeretnénk a másikat, hálát adva azért, hogy békességben, szeretetben ünnepelhetünk, és imádkoznánk azokért, akiknek háborúság van  szívében, otthonában, vagy hazájában...