„Idegenek között, de nem idegenként”
Egy beszélgetés margójára

Magyar Krónika, szeptember 27.

Szabó Katalin

Budapest

	MONIQUE GRUBER

Elsõsorban azt az asszonyt szerettük volna
közelebbrõl megismerni, aki életének nagy részét külföldön, idegenek között, de nem idegenként töltötte, mert mindenkor képes volt elfogulatlanul, elõítéletek nélkül szemlélni más népek szokásait, erkölcsét.

Beszélgetõtársunk, Monique Gruber, megkapó egyszerûséggel és természetességgel vall identitásról, hazáról, toleranciáról, békés egymás mellett élésrõl és az élet sok más, nagy és kis dolgáról. Francia származású, német diplomata felesége, Luxemburgban született, Marokkóban, Olaszországban, Bécsben, Berlinben és Moszkvában nõtt fel. Budapest a 26. állomás életében.

Szülei francia diplomaták voltak, gyermek- és ifjú korában velük együtt került egyik országból a másikba. Nevetve vallja be, hogy mire fiatal felnõttként Londonban megkapta tanári és tolmács-diplomámat, elege volt az állandó költözésbõl, mindenképpen le akart telepedni, és egyhelyben élni. Csak hogy megismerkedett férjével, aki - mi más is lehetett volna - diplomata volt és minden kezdõdött elõröl. Férjével és két gyermekével élt más kontinenseken is. Az otthon tehát mindig ott van, ahol éppen élnie adatik, nem kötõdik nemzethez, nemzetállamhoz.

A haza, saját identitása viszont igen. Úgy érzi, ahogyan halad elõre a korban, annál fontosabbak a gyökerek, a gyerekkor, ami számára Provence és Korzika, szülei, õsei hazája. Szabadságának egy részét minden évben ott tölti, ez kötelezõ és elhagyhatatlan. Hiszi és vallja, hogy „kell egy szilárd, igazodási pont mindannyiunk életében”. Diplomata feleségének lenni szerinte elõször is csapatmunkát jelent. Életük állandó változás, nagyon fontos tehát, hogy bizton számíthassanak egymásra, élete párjával ketten együtt jó csapat legyenek. A férje munkájával járó kötelezettségek rá is sok feladatot rónak, neki is hozzá kell tennie a maga részét.

A szervezés, bevásárlás, elõkészítés, fogadás, stb. bizony sok odafigyelést, idõt igényel. A diplomata feleségnek megvan az a páratlan lehetõsége, hogy felderítse az idegen kultúrákat és társadalmakat és kiegészítse férjének a vendéglátó országról alkotott hivatalos képét. Ösztönzõje, katalizátora is lehet bizonyos együttmûködéseknek, segíthet a kapcsolatteremtésben. Mosolyogva teszi hozzá, eddig Budapesten a legsûrûbb a programja; a két ország között nagy a diplomáciai forgalom, következésképpen sok vendége van a nagykövetségnek is.

Németország szövetségi köztársaság, azaz tizenhat szövetségi államból áll, ez pedig azt jelenti, hogy egy adott tárcának nem egy, hanem tizenhat minisztere van. Példának okán a magyar oktatási miniszternek tizenhat német – miniszter – kollégája van. Megítélése szerint a diplomatapályán nagy szükség van az olyan készségekre, mint például emberismeret, megfigyelõkészség, emlékezõtehetség, ítélõképesség, következtetõképesség stb. ahhoz, hogy valaki tárgyalni, megfigyelni, képviselni tudjon.

Az az igazi, ha ezek az adottságok az általában szívesen látott és elvárt emberi tulajdonságokhoz társulnak. Mindazonáltal úgy gondolja, nehéz megmondani, létezik-e egyáltalán olyasmi, amit alaptulajdonságnak nevezhetünk, hiszen ki tudná meghatározni, jellemvonásaink hány százalékban velünk születettek és milyen arányban tanultak illetve belénk neveltek. Szerinte a legfontosabb – és ezt nézete szerint minden szülõ tovább kell adja gyermekének - az alkalmazkodóképesség és a rugalmasság.

Nemcsak diplomataként, hanem emberként is alapfeltétel, hogy mindenkivel, minden helyzetben boldogulni tudjunk, ehhez viszont emberismeret, nyitottság, kíváncsiság kell. Nem árt a szorgalom és megfigyelõkészség, emlékezõtehetség, és ítélõképesség, jól jön egy adag gyakorlati érzék és talpraesettség. A beilleszkedésnek mindenkori új állomáshelyén több lépése van. Elsõ a lakás: amint megérkeznek, amilyen gyorsan csak lehet, berendezkedik.

Ezen a pályán mindennek gyorsan kell történnie, hiszen csak három éve van az adott országban. Kiigazodni a városban pár hét múlva tud, otthon pedig akkor érzi magát, ha megtanulta a nyelvet és beszélni tud a helybéliekkel. Az ország és lakói megismerésének kulcsa tehát a nyelvtudás. Õ és férje is jól beszélnek már magyarul. Azt vallják, a vendéglátó országnak és lakóinak megbecsüléséhez hozzátartozik, hogy beszéljék a nyelvét. Úgy véli, nem lehet úgy élni egy országban, hogy nem érti az embereket, nem tud velük kommunikálni, hogy reggel meg kell várnia a tolmácsot, ha el akarja olvasni az újságot, ehhez nincs türelme.

Szeret színházba, moziba, emberek közé menni, minél többet megtudni élete új színterérõl, ez viszont csak nyelvismeret birtokában megy. Bizonyság rá, mennyire betartotta ezt az elvet, hogy eddig hét és fél – a magyar még csak félig adta meg magát - nyelvet tanult meg. Úgy mondják, a kívülrõl érkezõ friss látásmódja segít meglátni azt is, amit a helybéliek már észre sem vesznek. Neki minálunk egy furcsa kettõség tûnt föl: a magyarok szívesen látják, sõt házukba hívják az idegeneket, ugyanakkor félnek a külfölditõl, bizalmatlanok a messzirõl jött emberrel szemben.

Tartózkodásuk okát történelmünkben, a meg- és fennmaradásunkért vívott szinte állandó küzdelemben véli megtalálni. Minket, magyarokat, már csak a nyelvük miatt is, egészen különlegesnek lát. Hozzáteszi azonban, hogy ez a bizonyos megkülönböztetõ jegy, kiváltképp itt Közép-Európában, egyre jobban elmosódik, beleolvad abba a sokszínû kultúrkörbe, amit közös Európának szeretünk nevezni. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy bármely nemzetnek fel kellene adnia, és el kellene felejtenie saját kultúrájukat és hagyományait. Megítélése szerint a sokat emlegetett közös Európaház lakóinak ahhoz, hogy békében megférjenek egymással, elsõsorban toleranciára van szüksége. Népek, nemzetek más kultúrák elfogadása gazdagabbá, teljesebbé tesz mindannyiunkat.

Kell még hozzá természetesen nem is kis adag szolidaritás a „lakótársak” között. A kettõ egymást kiegészíti illetve egymás nélkül el sem képzelhetõ. Fontosnak tartja azt is, hogy az Európai Unió mindenkori tagállamai ne csupán a támogatások forrásának tekintsék ezt az intézményt, és ne tõle várják minden problémájuk megoldását, hanem készek legyenek arra is, hogy hozzátegyék a „közöshöz” a maguk részét. Ha beköltözünk ebbe a közös házba, egyetlen ország sem élhet már csupán magának. Minél többen lakunk majd együtt, annál nagyobb szükségünk lesz kompromisszum készségre.

Az Európaház „házirendjének” megbontója, az újjáéledõ nacionalizmus, a beköltözok jó néhányánál az imént felsoroltak ellenébe hat és nem kis aggodalmat kelt. Szereti a fiatalokat, és bár jól tudja, nagy többségük világra nyitott, értelmes, okos „európéer”, mégis megijeszti, ha azt látja, egy részük csukott szemmel szuklátókörû sarlatánokat követ. A betegség ellenszerét abban látja, hogy mutassunk nekik értelmes és hiteles, mert már beigazolódott alternatívát, és akkor kellõ türelemmel elfogadtathatjuk velük a valóban békés egymás mellett élés alapszabályait. Nem kell újat kitalálnunk, csak folytatni a jól bevált régit. Meggyõzõdése, hogy van hová visszanyúlnunk, hiszen Magyarország már a 9. század óta mindenkor nyitva állt más népek elõtt, befogadta, mi több, letelepedni hívta õket.

A tolerancia szerinte egyébként is megtanulható, hogyan és mennyi idõ alatt, az már nagyon összetett kérdés. Azt mondják, annyi igazság van, ahány ember. Kinél van akkor az igazság? Annál biztosan nincs, aki kizárólagos birtokosának hiszi magát, a többiek következésképpen tévednek: Jó esetben csak helyes útra akarja téríteni a tévelygõket, baj akkor van, ha erõszakkal és kényszerrel teszi. A türelem, a józan odafigyelés viszont képessé tesz arra, hogy észrevegyük a jót, az igazságot mások szavaiban, és itt kezdõdik szerinte az elfogadáshoz vezetõ út.

Arra nem vállalkozik, hogy általános érvényû tanácsokat adjon. Kész receptje nincs, nem mondhatja: Végy egy adag türelmet, adj hozzá némi bizalmat, fûszerezd csipetnyi reménnyel, keverd jól össze, amíg az edényed alján kiválik belõle a türelmetlenség, a bizalmatlanság, gyûlölködés, harag, tálald fel szeretettel asztalodra, és jó szívvel kínálj meg vele másokat.

Helyzetem egyébként is más, nála ez a tanulási folyamat gyerekkorban kezdõdött. Diplomata szüleivel egyik állomáshelyrõl a másikra költözve megtanulta, hogy ne a különbséget lássa, hanem azt, ami összeköt.
Az emberek megítélésében innentõl kezdve már csak személyiségük, emberi tulajdonságaik és erkölcsi értékeik, és nem a bõrük színe, hitük, származásuk, nemzetiségük számít.