Szellemi világítótorony, aki nemcsak magyarokra ontja a fényt...

Bensõséges hangulatban ünnepeltük meg Pédery-Hunt Dóra érem- és szobrászmûvész 90. születésnapját a torontói Arts and Letters Club-ban. A 2003. november 16-án megrendezett születésnapi partin nemcsak a mûvész barátai jelentek meg, hanem a média képviselõi, valamint a kanadai éremszövetség és a szobrászok egyesületének küldöttei is.

Az ünnepség ceremóniamestere a lelkes Hencz Emily volt, aki mint Dóra unokahúga az utóbbi évek minden hivatalos vagy családi összejövetelének motorja is. Nagy szeretettel és kitûnõ tapintattal hárította el az ünnepelt fizikai és lelki megerõltetésének veszélyeit, ugyanakkor viszont láthatatlan karmesteri pálcájával a kellemes, oldott légkör fenntartását is irányította. Zongoraszó fogadta a kanadai éremmûvészet nagyasszonyát, aki rokonai kíséretében érkezett a hangulatosan díszített, patinás terembe, majd e zenei fogadtatás után Emily az üdvözlõ leveleket olvasta fel. Ezek között hallhattuk a Magyar Köztársaság kanadai nagykövetének, Tomaj Dénesnek köszöntõjét is.

Mialatt a televíziók és az újságírók interjúkat készítettek napjaink leghíresebb kanadai magyar mûvészével, addig a vendégek egymás között kicserélték tapasztalataikat, a Dóri nénihez fûzõdõ személyes élményeiket. Kilencven esztendõ rendkívül hosszú idõt fed, emberöltõ jelölésére nem is lehetne alkalmas, ha nem éppen Pédery-Hunt Doráról beszélnénk. Az õ életútja annyira rendhagyó azonban, hogy a 90-es szám is nyugodtan fejet hajthat elõtte.

Szellemi frissessége vetekszik a fiatalokéval, alkotói energiája is csorbítatlan, fizikai megjelenésével az örök asszonyi szépség legyõzhetetlenségét hirdeti. Ha ragaszkodunk a családi anekdotához, miszerint alig egy kilós koraszülöttként egy cipõdoboz volt elsõ bölcsõje 1913. november 16-án, pap híján az édesapa volt a megkeresztelõje, akkor valóban rendhagyónak tekinthetjük az indulást. A mindenkori szülõi büszkeség fogalmaztatta meg azon a novemberi napon a jövendölést: vasárnap szülöttjeként érti majd a madarak énekét, és képes lesz beszélni a virágok nyelvén.
Dóra asszony vallja, hogy igazat mondott az atyai jóslat, mert egész életében meghitt kapcsolatban állott a természettel. Cipõdobozból a csúcsokig? Vagy – Ady Endre szavaival – „az Értõl az Óceánig”?

A szobrászat csúcsaira érkezni nem a mûvészetek szárnyas lován, hanem – hadd maradjunk a példázatoknál - „gyalogosan”, nem mindenkinek sikerül. Csak a kevés kiválasztottnak. Közülük is azoknak csupán, akik olyan komolyan, olyan határtalan szeretettel és alázattal közelítik meg a választott szakma területeit, ahogyan Dóra tette. Mert nem elég a tehetség, mondja, izzadni, dolgozni kell ahhoz, hogy a tehetség kibontakozhasson. Õ parlagot tört Kanadában az éremmûvészettel, iskolát, mûfajt teremtett, alkotási fegyelmet, mûvészi alázatosságot alakított ki egy olyan országban, amelyik mindmáig közismerten mostoha a mûvészet szolgáival.