Miután szörnyűséges háborúk és állandóan ellenséges békeidőszakok kötik „egymáshoz” az itt élő népeket, a nemzeti történettudományok természetükből következően éppen az egymás ellen fordító problematikát hangsúlyozzák nemcsak a szakma szintjén, hanem a különböző fokozatú iskolák tananyagaiban úgyszintén. És mindaddig, amíg ezen nem próbálunk okos magyarázatok keresésével, a „békévé oldja az emlékezés” gesztusaival fokozatosan enyhíteni, addig egy összetartozó, önazonosságát magasabb szinten összehangoló, védelemre képessé váló európai összetartozásról még csak álmodni sem lehet.

A feladat nem a konkrétan feltárható ütközési pontok elhallgatása, hanem azok egymást kiegészítő magyarázatának megteremtése. Az emlékezet sérüléseinek gyógyítása. Lehet erre szakmai bizottságokat is felállítani, konferenciákat összehívni. De lehet egyéni vállalkozással előkészíteni ezt az összehangolást. A Trianon utáni időkben Németh László merészelte például a nemzeti történelmekben sajgó sebeknek a népek összekapcsolását végig gondoló ábrándképét példává állítani.

Most pedig egy foglalkozására nézve mérnök, életművét ismerve neves lengyel költő, akit az utóbbi évtizedekben legjobb költőink fordítanak magyarra, az évtizedek óta Magyarországon élő Konrád Sutarski valósította meg. Igaz, hogy – mondhatjuk: – „lengyel-magyar két jó barát”. Látszólag a leginkább problémamentesnek látszó nemzetek kapcsolódását választotta. Persze azt is mondhatja valaki: nem vagyunk szomszédok. De az igazság az, hogy az utóbbi évezred alatt majdnem mindig szomszédok voltunk, sorsdöntő pillanatainkban pedig mindig. Tehát épp elég okunk lehetne, hogy ellenségként, vagy legalábbis vetélytársakként tekintsünk egymásra. Mégis: ha lehet példa Európa-szerte a szomszédok összehangoltságára, akkor éppen ennek a két, szakrálisan gondolkodó nemzetnek a barátságát kell felmutatnunk.

A média egyik főszereplő problémája a Kelet-Közép-Európa összehangolásán munkálkodó, teljes Európában gondolkodó V 4-ek jelenléte. Amikor Antall József a rendszerváltás után összehívásukra gondolt, egy mindegyik résztvevő állam emlékezetében hangsúlyosan jelenlévő középkori visegrádi királytalálkozó emléke munkálódott. Ugyanakkor, ha megnézzük magát a történelmi eseményt, megállapíthatjuk: három akkori nagy ország és három dinasztia ellentétes igénye előzte meg a találkozást. A visegrádi király-konferencia a francia-olasz származású magyar király, Károly Róbert kezdeményezésére jött össze 1335 őszén. A luxemburgi dinasztiából utódai alatt a német-római császárságig nőtt cseh királyt, Jánost, és a vele versengő Nagy Kázmért, a lengyelek egyik, méltán nagynak nevezett uralkodóját nemcsak kibékítette, hanem barátságban kötötte össze. És az eredetileg Bécs árúmegállító jogát kivédeni akaró kapcsolódás utóbb még Ausztriával is jó szomszédi kapcsolatot ért el.

És mi lett utána? Kázmér utód nélkül halván, a magyar Anjou Nagy Lajos bizony rossz lengyel király lett. De utóda, leánya, Szent Hedvig a lengyel nemzet egyik legemblematikusabb, küldetéses uralkodója.
Bizony-bizony ezt kétféleképp, sőt többféleképp is lehetne magyarázni. De úgy elmesélni, hogy ez egyik felet sem bánthatja meg, sőt, mindnek büszkeségét fényezi, – ehhez kellett egy baráti elbeszélő. Jó barátunk, a magyar irodalomnak is személyes résztvevője, Konrad Sutarski.

Persze azt is lehet, hogy valamely uralkodóházak közötti konfliktust félmondatos tényként megemlítve, továbbfutunk rajta. De annak az lehet a következménye, hogy ha az adott szereplőkre valaki rá akar kérdezni, akkor egyik nemzeti történetírásban sem kap feleletet. Említsem egy épp most aktuális esetet. A Napút folyóirat Hunyadi Mátyás évfordulós számra készül. Dobos Marianne Jagello Szent Kázmér és Mátyás király konfliktusáról készült írni. Arról, hogy a lengyel király egyik fiát már a cseh trónra helyezte, a másiknak, Kázmérnak pedig kinézte a valahai I. Ulászlónk révén korábban már megvolt perszonálúnió visszaállítását. Kázmért Vitéz János prímás és Janus Pannonius, pécsi püspök és több főúr biztatta, ugyanis elégedetlenek voltak azzal, hogy Mátyás a török háborúkhoz hátteret keresve, európai hadszintereken háborúzott. A Magyar változat: Mátyás hazaszaladt, kiegyezett a lázadó főurakkal, és ahelyett, hogy megütközött volna Kázmérral, szép csendben becsalogatta, kedvét szegte, majd Nyitra váránál körbezárta, és békét kötött az apa-királlyal. Kázmér pedig rájött, hogy a keresztények ne egymás ellen háborúzzanak, hanem egyesítsék erőiket a keresztények ellenségei ellen. Azaz védjék együtt Európát.

Felhagyott a királyi cím vadászásával, és szent életre tért. Feltehetően jó lengyel utóda lett volna apjának, de sajnos már hamarébb meghalt korai betegségben. De inkább lengyel barátainkat kértük, hogy segítsenek, vagy írják meg ők a tanulmányt. Erre érkezett Bogdán Adamczyk OFMConv PhD ismeretterjesztő tanulmánya, amely Kázmér életszentségét a magyar hadjárat előttről eredezteti, és hamis propagandaként írja le azt a beállítást, hogy Corvin Mátyás békésen kerülte az összeütközéseket, meg leírja, hogy a magyar főurak bizony abszolutórikus törekvései miatt fordultak koronás királyuk ellen. Egyetlen jelző („hamis”), és máris megváltozik a király karaktere. Írta is kísérő levelében, hogy valószínűleg nekünk nem fog tetszeni Mátyás király ebbéli beállítása. Mi ellenben éppen a nézetek megismertetése céljából az ő írását, az ő általa használt jelzővel küldtük be a szerkesztőnek. Induljon, ha kell vita, a magyar-lengyel összetartozás érzése van olyan erős, hogy nem szorul kozmetikázásra vagy elhallgatásra. De ha jobban odafigyelünk, a kétoldali elbeszélés nem is zárja ki igazán egymást. Sőt, kiegészíti. A hadvezér király és a szentéletű trónörökös története összeszőhető. Csak meg kell keresni az egységes történelemmondás technikáját.

Erre vállalkozott most Sutarski Konrád barátom.