Boráros Imre, a Komáromi Jókai Színház örökös tagja, aki az elsô felvidéki színészként és az idén egyetlen külhoni magyarként kapta meg a Kossuth-díjat március 14-én. Boráros Imre a felvidéki magyar színház- és elôadó-mûvészet, valamint az egyetemes magyar kultúra határokon átívelô, magas színvonalú mûvelése és terjesztése érdekében végzett tevékenysége elismeréseként kapta meg a díjat– áll az indoklásban.
Szerkesztôségünk nevében szívbôl gratulálok a magas rangú állami kitüntetéshez!

Munkásságának eddigi elismerési: Sylvánia-díj, a komáromi polgármester díja, Pozsony város díszpolgára, Ezüst plakett – a Szlovák Köztársaság Érdemrendje, A Magyar Köztársaság Tisztikeresztje, A Világ Magyarságáért Mûvészeti Díj, A Magyar Kultúra Lovagja. A mostani Kossuth-díjat hová helyezi az elismerések tárházában?

– Színészi munkámat valóban több díjjal is elismerték, és a Kossuth-díj az, ami „megkoronázta” életpályámat. Úgy érzem, hogy ezt a díjat nem csak én, hanem az egész felvidéki magyar színjátszás kapta. Sôt a Kossuth-díjat, gondolatban, azokkal a remek kollégákkal osztottam meg, akik már az égi társulat tagjai, a „mennybéli társalgóban” beszélgetnek egymással. Ôk mind megérdemeltek volna állami elismerést még életükben, pályájuk csúcsán. A Kossuth-díj minden  alkotó ember számára ösztönzôleg hat, s rám talán duplán is, mert erôt kaptam ezáltal a további munkámhoz.

A Kossuth-díj átvétele felelôsséggel is jár? Többet vár a nézô egy Kossuthdíjas mûvésztôl?

– A Kossuth-díj egyszerre felelôsség és inspiráció. Azt csinálom továbbra is, amit eddig tettem, s ugyanazzal a hittel és energiával. 50 éve vagyok a pályán, de a magyarságtudattal a színház, az elôadó- mûvészet berkein belül 40 évvel ezelôtt kezdtem el foglalkozni. A verses elôadásokkal, a monodrámákkal
mindig azokat az értékeket  közvetítem, melyek a Kárpátmedencében élô, s fôleg a felvidéki magyarok számára lényegesek. Fontosnak tartom magyarságunk megmaradását, az anyanyelv ápolását. Lényeges, hogy legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, és egyetlenegy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóbbak.

A Dózsa-, a Széchenyi-, az Esterházy-, a Mindszenty-monodráma megalkotásával, eljátszásával a felvidéki magyarság körében képes-e megerôsíteni az identitástudatot?

– Ebben bízom. Elôször Esterházy Jánosról, azután Mindszenty bíborosról, majd Széchenyirôl adtam elô monodrámákat. Az egésznek elôzménye az, hogy elôadhattam az erdélyi születésû Székely János Dózsa címû monodrámáját. Ekkor tudatosult bennem a hazafiság érzése.

Ezekkel a monodrámákkal a híres magyarok, szellemi elôdeink életét, mondanivalóját ültettem át
a színpadra. Mindezek a darabok erôsítik az emberekben, a becsületbe a helytállásba vetett hitet.
Viszont ezek az értékek egyre jobban devalválódtak.

– Tudom, hogy sokan megmosolyogják azokat, akik hazafiasságról beszélnek, mégsem szabad lemondanunk arról, hogy a valós értékeket mindenki a maga tudása szerint közvetítse, mutassa fel. A legutóbbi szlovákiai elnökválasztással kapcsolatosan írják a lapok, hogy a felvidéki magyarság egyre jobban visszavonul a politikától, és nem hajlandó élni választói jogaival.
Ha mindenki föladja a magyarságba vetett hitét, akkor mi lesz velünk?
Sokan azt fontolgatják, hogy Nyugaton próbálnak szerencsét. Engem is hívtak számtalanszor
külföldre, de úgy éreztem, nekem itt a helyem. Sôt egyre jobban erôsödik bennem az az érzés,
hogy föl kell mutatnunk ôseink példáját, és ezzel erôsítsük magyarságtudatunkat.
Régen dédelgetett tervemet váltottam valóra, amikor tavaly sikerült megalapítanom saját színházamat, ahol elsôsorban felvidéki magyar alkotók mûvei kerülnek bemutatásra. Az elsô itt bemutatott elôadás Mács József két mûvébôl, a Szélfúvás és a Bolondok hajóján címûekbôl készített monodráma volt. A következô darab Csáky Pál Hit és hûség címû, közel száz évet felölelô kötetére épül. Ennek bemutatójára idén áprilisban Pozsonyban kerül sor. Csáky Pál darabja rólunk, felvidéki magyarokról szól. Benne  foglaltatik a Monarchia, a kitelepítések ideje, a bársonyos forradalom kérdése.
Azokról az idôkrôl is szól, mikor lehet, hogy rosszul választottunk, rosszul döntöttünk, de ezeket a hibákat be kell ismerni, és a jövôben oda kell figyelni arra, hangsúlyozni kell azt, hogy mi a Felvidéken otthon vagyunk. Bemutatjuk azt, hogy mi diktatúrában éltünk, és azt éreztük, mindenrôl le kell mondanunk, de egyvalamirôl, az álmainkról, a céljainkról  mégsem mondhatunk le. El kell érnünk, hogy Szlovákiában jó legyen magyarként élni. Ezt a darabot úgy állítjuk színpadra, hogy az egyes jelenetek között korabeli felvételeket vetítünk ki a vászonra. Az elôadás végét a Kormorán egyik gyönyörû dalával zárjuk, s közben a vásznon a Feszty-körképet láthatja a nézô.

Van-e igény az ilyen mûvekre, mikor nagyon sokan a zenés, könnyed darabokat kedvelik?

– Azt megértem, hogy a mindennapok problémái miatt többen a szórakoztató funkciót várják el a
színházaktól. Azt, hogy 2-3 órára kikapcsolódjanak. Az 1990-es években nagyon sokan próbáltak olyan verses mûsorokkal a közönség elé állni, amelyek a hazafiasságot erôsítik. De aztán feladták. Bizonyára nekem is egy vidám hangvételû monológgal, vagy kabarétréfákkal sokkal nagyobb sikerem lenne. De én a színészetet hivatásnak, küldetésnek fogom föl. Az elôbb említett darab is kamarajellegû, és gondolom nem 500 ember ül majd a nézôtéren, hanem csak 200. Nekem ez akkor is megéri, és a monodrámáim utáni visszajelzések is azt mutatják, hogy érdemes ezt a munkát, ezt a missziót végeznem.

Ezek a monodrámák Felvidéken, Nyugaton vagy Magyarországon aratnak nagyobb sikert?

– Mindenütt! Magyarországon jártam a monodrámáimmal a Hajdúságban, Budapesten, Gyôr környékén, de sok nyugati országban is. S mindenütt megtaláltam azt a közönséget, akit az adott monodráma megérint és érdekel. 2013- ban Münchenben, egy gyönyörû, hatalmas templomban adtam elô az ottani magyar nyelvû szentmise után a Mindszenty bíborosról szóló monodrámát, ami hatalmas sikert aratott. Gróf Esterházy János életét pedig Brüsszelben a Magyar Házban adtam elô. A közönség soraiban ott ültek a magyar EP-képviselôk, és az ott élô magyarok. A Csáky-darabbal is járjuk majd a világot; ha jól tudom, májusban adjuk elô Budapesten, ahogy a Mács József által írt monodrámát is. Ez utóbbi darab napi témákról is szól, így a kettôs állampolgárság kérdésérôl. Abszurdum, hogy ha mi, felvidéki
magyarok fölvesszük a magyar állampolgárságot, abban a pillanatban hontalanná válunk szülôföldünkön.

Mennyire volt nehéz annak idején Csehszlovákiájában felvidéki magyar színészként játszani?

– Nem volt könnyû. Én a ’70-es évek elején indítottam el önálló mûsoraimat. Akkor került a kezembe egy újságcikk, ami beszámolt arról, hogy Esterházy János meghalt a börtönben. Tudjuk, a mai napig sem ildomos Szlovákiában a mártír politikusról beszélni. A ’70- es évek végén viszont az egyik  öszszeállításombavbelecsempésztemvaz ô egyik beszédét. Mondani semvkell, elég sok kritika ért emiatt.
Márai Sándorról és a kitelepítésrôl is beszéltem, s akkor mindkettô kényes téma volt. Nemrég kiváló lelkész ismerôsömmel beszélgettem, aki azt mondta: „neked az a földön a szolgálatod, hogy erôsítsd a magyarokban az önmagukba vetett hitet.” Lehetséges, de az bizonyos, hogy nem fejezem be ezt a küldetésemet.

Ahogy már említette, tavaly ôsszel jött létre a Boráros Imre Színház. Milyen keretek közt mûködik ez a teátrum?

– Államilag bejegyezett színházi polgári társulásról van szó, viszont nincs állandó játszóhelyünk. A próbákhoz viszont a CSEMADOK komáromi szervezete biztosítja a  helyiséget, amit nagyon köszönünk nekik, és vezetôjüknek Stubendek László úrnak. A helyi magyar gimnáziumtól is kapunk termet
a próbákhoz. A mûsorpolitikánkat az jellemzi, hogy mindenekelôtt a felvidéki magyar sors
legjelentôsebb mozzanatait, múltbeli vagy éppen mai vonatkozásait állítsuk reflektorfénybe. A színház elsô darabját a pozsonyi magyar nagykövetség pinceszínházában adtuk el, és a Csáky-darabnak is ott lesz a premierje. Köszönöm a magyar szervezetek támogatását, és hálás vagyok azoknak, akik bíznak bennem, s akik továbbítják szûkebb pátriájukba azt, amit a színpadról adok át számukra. Úgy érzem, hogy a földi támogatóim és az égi angyalok mindig mellettem álltak és továbbra is segítik munkámat.

A közelmúltban töltötte be a 70. életévét, s még mindig a színpadon látjuk. Mi adja az energiát mindehhez?

– A színpad adja az energiát. Ha nem játszhatnék, az jelentené számomra a lelki mélypontot. Hatalmas erôt ad, amikor úgy érzem, s ezt színészkörökben szokás mondani, hogy egy-egy elôadáson „elszáll az angyal felettünk”. Ha egy beszélgetés, vagy interjú során szavalok, az nem azért van, hogy felvágjak a mûveltségemmel, hanem mert úgy érzem, a költô két-három mondatával tömörebben, kifejezôbben tudom közölni a témával kapcsolatos mondanivalómat. Ezért engedjék meg, hogy ezt a beszélgetést is egy költeménnyel zárjam; mégpedig Gágyor József: Mi lesz velünk, magyarokkal címû versének utolsó szakaszával:

Az út porában ôseink teste
Magyar testvér és sok szlovák rokon
Hamvai közt nem húzódik mezsgye
Egyenlôk ôk az ôsi birtokon
Legyünk egyenlôk mi is, kik élünk
Közös szent céllal és jogokkal
Épp ezért erre választ kérünk
Velünk mi lesz, magyarokkal?!