Fenti sorokat szavaltuk magunkban, mikor a minibusz bekanyarodott velünk a mohácsi emlékparkhoz.
Útközben átmentünk a Csele patak helyén is, II. Lajos királyra emlékezve. A patakból alig látszott  valami a meleg nyár után, így nehéz volt elképzelni azt a halálos balesetet, ami 480 éve  történt ezen a helyen.

A  sok költő által  megénekelt kis város, már az ősidők óta lakott terület volt. Az első oklevél róla 1093-ból való, amiből megtudhatjuk, hogy a falú lakói jobbágyok voltak. Mezőgazdasággal és halászattal foglalkoztak., mivel a Duna jobb partján  fekvő település igen alkalmas volt erre. A kis falú fejlődése egyenletes volt, s 1408-ban már mezőváros jogokat kapott. Amikor  1526-ban
II.Lajos seregével a török elé vonult, utolsó éjszakáját  itt töltötte a püspök házában .Itt írta meg nevezetes levelét, melyet így fejezett be: "cito, cito, citissime", azaz" sebesen, sebesen, nagyon sebesen", - vagyis, jöjjetek segíteni. A tragikus kimenetelű csata augusztus 29-én zajlott le a Mohács alatti síkságon.

A túlerő győzött, a magyaroknak csaknem a fele elesett a csatában, a vezérek jó része is. A menekülő király, a nagy esőzések következtében felduzzadt Csele-patakba zuhant lováról és belefulladt a vízbe. A csata után a törökök  felgyújtották a várost. Csak a nagyharsányi csata (1687 aug.12) után űzték ki a törököt és szabadult fel
Mohács.

A XVIII. században alakult ki a sok nemzetiségű város: az itt élő magyarok mellett, horvátok, rácok, majd később németek telepedtek le. A nemzetiségek egymástól elkülönülve éltek. Mohács hosszú ideig rendezett tanácsú város volt, élénk kereskedelemmel és kisiparral. Híres volt a "fekete edény", a fekete kerámia készítéséről, melyből néha 400 ezret is eladtak Szlovéniába és a Bácskába. Sok korsós mester dolgozott itt, még a jelenkorban is. Mindig fontos helye volt a dunai forgalomnak. A pécsi szenet szállították innen hajókkal, főleg a XIX. században  kezdődő gőzhajózás következtében. A II. Világháború alatt a város komoly károkat szenvedett, csak az 1950 -es években kezdett az ipar igazán fellendülni.

A mohácsi csatamező temetkezési helyén a csata 450.évfordulóján, 1976-ban létesült a történelmi emlékhely. A korábban csak feltételezett temetkezési hely bemutatását, az 1960-ban folytatott régészeti kutatások eredményei tették lehetővé.
A pécsi régészeti kutatások tervszerű ásatásaival rábukkantak két tömegsírra is, amelyben mintegy 220-250 csontváz feküdt. A nyolc hektáros területen 1975-ben kezdődött meg az emlékhely megépítése.

Az emlékhelyre hatalmas kapun át jutottunk be, amit az elesettek emlékére emeltek. Pölöskei József ötvösművész készítette. Az ívelt, monumentális alkotás az elesett hősöket
örökíti meg. Bronzlemezeit 28 ezer szegeccsel állították össze, ami megközelíti az elesettek számát.

Az emlékhelyen sétálva a sok régies kopjafa és emlékmű között figyeltem föl egy szél- zenélő emlékműre, amelyen, régies betűkkel ezt a szöveget olvastam, megrázó emlékeztetőnek.

"Romlásnak indult
hajdan erős magyar"

 
A tömegsírok között II. Lajos király, Tomori Pál, Kanizsai Dorottya, Szulejmán szultán és sok, sok névtelen vitéz fából faragott szobrát láthattuk.
Lélekben megrendülve sétáltunk és fényképeztünk az emlékparkban, hiszen a mohácsi vesztesség mindenkor határköve volt a magyar történelemnek, a magyarság nagy vesztességének.

Azóta is sok, ehhez hasonló vesztesség volt történelmünkben és csak 480 év után tudunk reménykedni,  Kisfaludy Károly versének befejező soraival:
......."Új nap fényle reánk annyi veszély után,
Él magyar, áll Buda még! A múlt csak példa legyen most.
S égve honért nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! A béke malasztos ölében
Nemzeti nagylétünk hajdani sírja, Mohács"( 1828)