Valamikor, az ötvenes években Rákosi magához hívatta Illyés Gyulát, és Kodály Zoltánt. Azt kívánta, hogy ők, ketten alkossanak új, szocialista himnuszt. Az idősödő zeneszerző zseni annyit mondott: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz.”

Ilyenkor, Újév ünnepén sokan fogadják meg, hogy új életet kezdenek. Én pedig azt fogadom meg, hogy nem teszem.  Énekes szent imáink, a Himnusz, a Szózat, Boldog Asszony anyánk hallatán összeszorul a torkom, megtelik könnyel a szemem, és ha csatlakozom az éneklőkhöz, többnyire megbicsaklik a hangom valamelyik szónál.
Nem kezdek új életet.  Megismételhetetlenül megélhető életünket, mindannyiunk Ura töltötte meg lélekkel. Az élet és a lélek együttese összetartozik. Eddigi életem értékeit, eredményeit, kudarcait is elutasítanám az új élet kívánásával. Már pedig én vállalom a régi és eljövendő tetteimet, gondolataimat, született makacsságommal és a kapott, szabad akaratom révén magam alakította valómat.
Mit is változtatnék meg?

• Isten iránti szeretetemet?
• Hazám iránti hűségemet?
• Nemzetem érdekei mellett való kiállásomat?
• Családom iránti, saját érdekeimet is megelőző, ha kell: lemondásokkal is járó cselekedeteimet?

Nem! Nem! Soha! – válaszolom a majd’ évszázados szállóigvé vált mondással.
Nem igaz, hogy az új évvel új életet kell kezdeni! Az új feladatokat a régi, egymásra torlódó gondok, lehetőségek, vagy (a majdnem…) lehetetlenségek szülték. Megoldásukat, a régi módszerek mellett újakkal, de a meglévő élettel kell végezni.
Kezdjek, kezdjünk új életet?
Nem!  Több elszántsággal, rendíthetetlen akarással, mélyebb tudással kell élni!
Fülembe cseng a tudós, a magyar zenei élet iránt elkötelezett zenetudós, bátor válasza, mert a holdvilág fejű diktátornak ellentmondani csak nagyon nagy bátorsággal lehetett: „Minek új? Jó nekünk a régi…”
Legyen jó nekünk is!