1956 október 23-ájára emlékezve, ma nem felejthetjük a Gyurcsány Ferenc hírhedt öszödi beszédét követő, véres politikai erőszakba fulladt október 23-át, és azt sem, hogy a szocialista kormány tagjai azóta minden nemzeti ünnepen, - mint az ez évi március 15-én,  augusztus 20-án is,- kordonok mögött, a néptől  elbarikádozva játsszák el a hivatalos  megemlékezések kötelező rituáléját. Pedig 1989-ben úgy látszott, hogy ami 56-ban erkölcsileg győzedelmes bukásnak bizonyult, végre tényleges győzelmet aratott. Az annak idején Párizsba szakadt Irodalmi Újság egy azóta hazatért munkatársa ma mégis a forradalom "szomorú veresége"-ként értelmezi ezt a tényleges győzelmet.

Vajon e kiábrándultságban csupán a mindenkori szakadék nyilvánul meg az ideál lelkesültsége és a praxis valósága között? Avagy valami másról van  szó, arról hogy a történelem vonatát politikailag mintegy eltérítették, és az eltérítők megrabolták 56 hagyatékát? A  kérdés az, hogy 1989 valóban 56 jogos vagy méltó örököse-e?
Az un. "rendszerváltás" egy olyan liberális demokráciát hozott létre, amelyben a liberalizmus sok esetben éppen az 56-ban reflektor fénybe került politikai etika hiányának a fedőneve; a demokrácia agorája pedig inkább piactérként funkcionál, melyen neo-liberális gazdasági diktátumok a hangadók a társadalmi önrendelkezés felszabadult kakofóniája helyett, ami 1956 forradalmi őszét jellemezte.

1956-ban az agora elsöprő politikai ereje ellenére nem uralkodott el az utcai anarchia, és a forradalmi nép az akkoriban általános anyagi szűkösség dacára szinte alig lépett fel jóléti követelésekkel, ellenkezőleg inkább adott: hiszen az utcákon gyűjtöttek az áldozatok és családjaik számára, a parasztok pedig nem árulták, hanem ingyen hozták termékeiket a harcoló, sok helyütt romokban heverő, szükséget szenvedő Budapestnek.

Ezt az 56-ban oly erősnek bizonyult társadalmi etikai szövetet kezdte ki a kádárizmus korlátozott és cinikus  materializmusa. Kádár, egy újabb lehetséges robbanástól félve, a terror éveit követően, 68-tól az "új gazdasági  mechanizmussal", igyekezett mintegy kooptálni a népességet. A korábbi kommunista diktum, "aki nincs velünk, az ellenünk", ekkor fogalmazódott át a kádári un. liberalizmus jelszavává: "aki nincs ellenünk, az velünk van". Bár ez a terror évtizede után enyhülést jelentett, de egyben politikai cinizmust, erkölcsi nihilizmust oltott a viszonylagos anyagi biztonsággal megvásárolt társadalomba, - sőt sokan még közvetlenül is kompromittálódtak, mint arról az újra meg újra kirobbanó besúgó botrányok árulkodnak.

Nem csoda hát, hogy nemcsak a politikai, de a társadalmi akarat is hiányzik pl. az ügynök kérdés tisztázására, arra, hogy szembenézzünk magunkkal. A széleskörben tapasztalható Kádár nosztalgia nemcsak a rendszer, de némileg önmagunk felmentése is. Így az évenkénti októberi forradalmi megemlékezések valahogy nem gátolják meg, hogy a lakosság számottevő hányada ne úgy gondoljon vissza a forradalom vérbefojtójára, sőt ennél is galádabbul: árulójára, mint valami közelmúlt aranykor Mátyás királyára, a stabilitás és társadalmi igazságosság ideáljának megtestesítőjére, - szemben a ma vélt és sajnos valódi gazdasági bizonytalanságával, kiáltó társadalmi különbségeivel, és szinte hideg-polgárháborús politikai megosztottságával.
Ennek a politikai megosztottságnak pedig közvetlenül az az oka, hogy 89-ben a rendszerváltás, bárha forradalmi  változást is hozott, hiszen gyökeresen átalakította a magyar gazdaság, társadalom, politika és államiság egészét, mégsem átfogó társadalmi forradalomként valósult meg, hanem inkább egyfajta palotaforradalom eredménye volt. 56-ban Nagy Imre nem vezette, irányította a forradalmat, hanem követte azt. 89-ben a százezres Nagy Imre temetésen kívül tömegek nem vonultak az utcákra. Nem a nép vette kezébe történelmét, hanem a "palotán", azaz a hatalmon, tehát az állampárton belüli frakciók harca döntött a történelem irányáról.

A História című folyóirat egy 56-tal foglalkozó esszéje rámutatott arra, hogy sajátos módon az un. kerekasztal megbeszéléseken részvevő ellenzéki értelmiségieknek sem volt kapcsolatuk a társadalom szélesebb rétegeivel, inkább a Párttal voltak egyfajta - úgymond - szimbiotikus viszonyban. Ilyen körülmények között válhatott a kommunista párt, állampárti köntösét ledobva, a demokratikus pártok doyenjeként prominens, sőt egyik meghatározó tényezőjévé az új többpárti magyar demokráciának. Így tántorodott a köztársaság jelen állapotába, melyben a politika nélkülözi a erkölcsi referenciát, melyben az ügynök kérdés máig is orvoslás nélkül gennyedzik, és amelyben néhai milicisták, besúgók, ifjúkommunisták alkalmanként valóságos politikai sztárokká emelkednek. Így lehet, hogy ma is a kádári KISZ országos titkára elnökölheti október 23-án a kormány fejeként az 56-os megemlékezéseket, - pedig alig húsz évvel ezelőtt a KISZ vezető Gyurcsány legfeljebb a Köztársaság téri emlékműnél hajtott fejet, az un. "fasiszta ellenforradalom" hős kommunista mártírjai előtt tisztelegve.
A nemzeti amnézia nemcsak a belpolitikai skizofréniában, de a külpolitikai apátiában is diagnosztizálható. A grúziai válsággal foglalkozva a londoni Times felfigyelt arra, hogy míg az un. Új-Európa több államában, főleg a balti államokban, valamint Ukrajnában, Lengyelországban széleskörű felháborodást váltott ki az orosz invázió, és ezen országok kormányai is egyértelműen elítélték Moszkvát, - a magyar külpolitika az Európai Unió mögé bújva nem foglalt állást, és - ami az angol cikkírót méginkább meglepte, - az 56-ban még a szovjet tankok ellen fegyvert ragadó magyar társadalom szinte teljes közönnyel szemlélte az orosz tankok benyomulását Grúziába, amennyiben egyáltalán tudomást vett róla.

Nem történelmi emlékezet-kiesésről, a történelmi tudat, vagy méginkább ön-tudat elgyengüléséről tanúskodik-e a végzetes népszavazás a trianoni határokon átnyúló egyetemes magyar állampolgárságról? E referendum szégyenletes eredménye, -melyet mellesleg a Gyurcsány kormány  politikai sikerként könyvelt el-, szinte sokkolta a kisebbségi magyarságot. Magyarország népessége leírta történelmi térképünkről a határokon túlra szakadt magyarok millióit, és így több mint 80 év elteltével mintegy maga ratifikálta Trianont.
Persze ha a történelmi folytonosság, azonosság érzése erős lenne a magyar társadalomban, a szocialista párt nem játszhatná azt a szerepet, amit játszik. Hiszen végül is ez a párt volt az, amely megelőző neve alatt magára vállalta 1956-ban a felelősséget a magyar nép - úgymond- másodszori felszabadításáért a "dicső" Szovjetunió által.

Az adott helyzetben bizony újra aktuálisak Babits Mihály sorai, aki a két háború közti március 15-ékröl szólva írta "Petőfi koszorúi" című versében, hogy "ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak szűk  folyosóin a szavak úgy lobognak, mint az olcsó  gyertyák".

Mindezek ellenére 56-ra mégsem lehet ma vereségként emlékeznünk. 1989 lehet hogy nem méltó, de jogos örököse 56-nak. Nem fogadható el a gyakran hallható, csalódott lemondás, miszerint 89-ben igazából nem történt meg a rendszerváltás. Igenis volt rendszerváltás, mert hiszen 56 egyik nagy hagyománya: a nemzeti önrendelkezés követelése megvalósult, csakúgy mint a több párti demokrácia. A volt állampárt ma ha kormánypárt is, de a demokrácia körülményei és játékszabályai szerint kénytelen politizálni,- nem tulajdona az állam és a politikai hatalom sem. Még akkor sem, ha a rendszerváltásban az egyértelmű hatalom-váltás el is maradt. 1989 őszén ugyanis a régi hatalomnak sikerült  átmentenie magát az új rendszerbe, azáltal hogy ellenőrzése alá tudta vonni a változás történelmi folyamatát. Az így eltérített forradalom vitt abba az etikai zsákutcába, melyben a magyar társadalom tántorogni látszik.

Tanulságos, amit egy hazai sportvezető mondott a hagyományosnál halványabb olimpiai szereplésről szólva: "A sport kicsit olyan mint az ország, tele van dilemmával, orientációs kérdéssel". Ugyanebben az időben a HVG-ben azzal  a címmel jelent meg egy olimpiai elemzés, hogy "Melbourne volt a mi olimpiánk". Itt nyilvánvalóan nem a sport sikerek maguk idézik fel a nosztalgiát. A cikk nem Helsinkire hivatkozott, ahol a legtöbb aranyat nyertük, hanem 1956 olimpiájára, - és itt a legendás, valóban epikus magyar-szovjet vízilabda döntőt emelte ki: azaz a helytállást, az akaratot, küzdőképességet, minden kishitűség elutasítását a nemzeti tragédia közepette is. Íme 56 nagy hagyatéka,- Berzsenyi szavait idézve: "nem sokaság, hanem lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat".

Ilyen csuda dolog volt 1956 október 23-ája, mikor a magyar nép a ráerőszakolt igában is kinyilvánította méltóságát, és a sokat emlegetetett kicsiségről elfeledkezve szabad nemzetként cselekedett, és habozás nélkül felvette a harcot a szovjet tankok ellen, melyeknek még említésétől is reszketés szaladt át Nyugat Európán az amerikai védőpajzs mögött. Akkoriban bizony, ha nem is a kommunizmus, de Marx parafrázisával, az úgynevezett finnlandizáció kísértete járta keresztül-kasul Európát.

A nyugati társadalmakat 56-ban felrázta október 23-a, de a nyugati világ sem igazán tudta megemészteni a forradalmat. Természetesen mindenfelé szokásosak a megemlékezések a szabadságvágyat kifejező bátor antikommunista felkelésről, - mégsem elszigetelt az az álláspont, amelynek éppen egy lengyel származású volt amerikai Nemzetbiztonsági Tanácsadó,  Z. Brzezinski adott leghallhatóbb hangot politikai memoárjában, miszerint a budapesti tragédiáért jórészt a magyar forrófejűség, politikai felelőtlenség kárhoztatható.

A nagy ellenpélda általában az 1968-as Prágai Tavasz, mikor Dubcek irányításával a kommunista párt liberális reformokat kezdeményezett, "ember arcú szocializmust" ígért. Sajnos ez a korai prágai "gorbacsovizmus", mely a vér szagú 56-nál sokkal ígéretesebb alternatívának látszott a nyugati liberálisok számára, gyászos véget ért. Sőt Csehszlovákia 68 augusztusától egészen 1989 késő őszéig, éppen a magyar 89 inspirálta "bársonyos forradalomig", monolitikus szovjet mintájú kommunista diktatúra alatt senyvedt. Időközben Magyarország a hatvanas évek legvégétől egyfajta óvatos, el-el akadó, újra nekilóduló ellenőrzött és viszonylagos liberalizáció útján haladt egészen 89-ig. Pontosan azért, mert Kádár Magyarországa 56 lángjából  jött ki, és a Párt óvakodott is mint a tűztől, hogy netán túlzott rigiditással esetleg újabb robbanást provokáljon. A liberalizálódás pedig előbb-utóbb kikezdi a kommunista államhatalmat. (A későbbi szovjet gorbacsovizmus katasztrófája is ezt bizonyítja.) Joggal mondható tehát, hogy 1956 forradalma volt az első szeg az azóta dicstelenül kimúlt kommunizmus koporsójába.
Történelmi távlatban tehát Brzezinski véleményével ellentétben, mégsem a prágai reformátorok, hanem a magyar forradalmárok voltak a realistábbak, pontosan azért mert nem ringatták magukat egy megreformálható kommunizmus tévhitében. Ők tudták, hogy a kommunizmusnak nem lehet emberi arca, hogy a kommunizmust meg  kell dönteni, hogy a demokrácia nem fér annak kereteibe. Azt is  tudták, hogy a szabadságot nem adják, harcolni kell érte.

A  23-án kirobbant fegyveres felkelés az októberi  harcok során gyakorlatilag a felkelő csoportok ellenőrzése alá vonta Budapestet, - és  lehetővé tette, hogy országszerte a spontánul megalakult munkástanácsok, forradalmi bizottságok és nemzeti tanácsok vehessék kezükbe az ügyek közvetlen irányítását: legyen az a termelés ellenőrzése, a fegyveres nemzetőri hálózat és közbiztonság szervezése, vagy akár maga a politikai hatalom. Ez a társadalmi hatalmi hálózat határozta meg a forradalom menetét, és a kormány parírozni volt kénytelen.

A talán legjelentősebb ilyen forradalmi formáció, a Győrben életre hívott Dunántúli Nemzeti Tanács, a  hezitáló Nagy Imrében nem bízva,   október végén fontolóra vette a szakítást az - úgymond-  "budapesti kormánnyal", - készen arra hogy forradalmi ellenkormányt alakítson. Végül a szovjet csapatok budapesti kivonulását látván tárgyalásokat ajánlott a kormánynak többek közt arról, hogy a helyi állami adminisztráció csakis a forradalmi tanácsokkal egyetértésben építhető ki; arról, hogy egy átfogó központi Nemzeti Tanácsot hoznak létre, és ez a Nemzeti Tanács jóvá kell hogy hagyjon minden fontos állami intézkedést sőt  kinevezést; és arról is hogy a kormány és általában az állam apparátus magába kell, hogy foglalja a szabadságharcosok képviselőit. Amennyiben ezek a követelések nem teljesíttetnek, a Dunántúli Nemzeti Tanács egyértelművé tette, hogy megvonja elismerését a kormánytól és haladéktalanul tárgyalásokat kezd más nemzeti tanácsokkal, munkástanácsokkal és forradalmi bizottságokkal egy új, független országos kormányzó testület megalakításáról.

A spontán forradalmi szervezetek a területi hatalmi kompetenciák mellett természetesen vállalati, ágazati gazdaság irányítási hatáskörrel is rendelkeztek. Október 27-én a Szakszervezetek Nemzeti Tanácsa átfogó program nyilatkozatban tételesen is deklarálta, hogy az üzemek és mindennemű vállalatok a magyar dolgozók akaratának megfelelően  a munkástanácsok ellenőrzése alá kerülnek.

Az önrendelkezés, nemcsak a nemzeti, hanem a pártoktól és ideológiáktól független társadalmi önigazgatás ennek a forradalomnak a legszembetűnőbb, legsajátosabb és egyben világtörténelmileg is legegyedülállóbb jelensége. Ezért lehetett, hogy a forradalom második, a november 4-i szovjet intervenciót követő szakaszában, mikor a politikai hatalom szinte azonnal összeomlott, az utcák fegyveresei még mindig kitartottak, a Nemzetőrség főparancsnoksága csak november 11-én hagyta el  Budapest területét, - és a munkástanácsok, forradalmi bizottságok tovább működtek, tovább irányították az ellenállást. Sőt a Nagybudapesti Munkástanács csak november közepe táján, már a fegyverek elhallgatván, alakult meg, és tényleges párhuzamos hatalmi gócot képezett a szovjet fegyverek hatalomra juttatta Kádár kormány ellenében.

Csupán fokozatos küzdelemben volt képes a rezsim elgyengíteni, és aztán likvidálni ezeket a forradalmi testületeket. Kádár 1957 november 17-én tudta csak bejelenteni a munkástanácsok feloszlatását. (De a leszámolással még ekkor is óvatosan haladt a kádári hatalom, és pl. a kommunista mitológiában vörös kerületként számontartott Újpest munkástanácsának vezetőit csak 1959 nyarán állították  bíróság elé. Közülük tizenegyet ítéltek halálra, és végül nyolcat ki is végeztek.)

Az 1956-ban megnyilvánult elementáris önrendelkezési vágy nem tűnt el nyomtalanul a magyar társadalomból. 89-ben pl. a munkástanácsok újra felütötték fejüket, -ténylegesen ma is működnek a szakszervezetekkel párhuzamosan. Igaz ezek a testületek ma nemcsak területi, de funkcionális, ágazati hatáskört sem élveznek, tevékenységük tulajdonképpen érdekvédelmi funkciókra korlátozódik.
Ez nem is lehet másként, hiszen a történelmi helyzet több mint fél évszázad elteltével alapjában megváltozott. Ma nem forradalomban élünk, hanem minden politikai korrupció ellenére is független piaci kapitalizmusban, és minden hatalmi visszaélés ellenére is parlamentáris jogállamban.

1956 mégsem csupán idealizált múlt, sem pedig valamiféle utópisztikus jövőkép. Hősiességével, erkölcsi nagyszerűségével, a társadalom autonómiájának elemi erejű politikai kinyilvánításával örökös aktualitás, amely - hogy József Attila kifejezésével éljek- , "túlmutat e mai korcsmán." A történelem legyen bár oly kifürkészhetetlen, mint Isten útjai, de ami nagy és meghatározó benne, az sohasem múlt. Ilyen nagy és meghatározó történelmi mozzanat 1956 ősze is. Ráadásul 56 forradalma még mindig a napi politika tényezője, és még mindig százezrek, milliók személyes élménye.

A tanúknak, nekünk, akik részesei voltunk akár szereplőkként, akár szemlélőkként, megélőkként, erkölcsi feladatunk továbbítani ezt az élményt amennyire lehet, fiainknak, lányainknak, a mögöttünk és majd utánunk jövőknek. Dehát nem is feladat ez, elvégre magunkról, a saját magyarságunkról, a saját emberségünkről, a saját valóságunkról kell tanúskodnunk.
1956 október 23-ája itt van ebben a  teremben is, hiszen mint a recski kényszermunka tábort megjárt költő, Faludy György írta Torontóban laktában: "Ezerkiláncszázötvenhat, nem emlék,/ Nem múlt vagy nékem, nem történelem,/ De húsom-vérem, lényem egy darabja,/ Szívem, gerincem, - kijöttél velem".