Egy neves ideggyógyászunk, amikor átnyújtottam neki a kötetet, belelapozott, és borzongva megjegyzi: tömény depresszió. Mi most éppen ezt kezdjük vitatni, amikor belém villan a szomszéd szobámban, íróasztalomon odatámasztva élő Schéner-kép. Valaha Misi Párizsban jól érezte magát, és ennek emlékeként lefestette a Notre Dame-ot. Nekünk dedikálta a hátlapján.

Épp most nyert aktualitást az élő templomcsoda, még létező huszártornyával. Marianne rögtön áthozza, és döbbenten emlékezünk. Tamás fiam lefényképezi, és küldi is a gépemre: Körbejár a festmény. Valamelyikünk megfordítja, onnan a dedikáció békét sugárzó szövege napjaink eseményének éppen az ellenkezőjére emlékeztet.
A békére. Drága Miska barátunk, ha visszapillantasz túlvilágodból, lássad, hogy a te békére intő emlékezésed élteti barátaidat, nemzedékbéli utódaidat.

Aztán eszembe jut, hogy íróasztalomon ott van a festmény mellett, a márvány tintatartóba zárva egy belépő. Évtizede már, hogy megőrzött belépőjegyek között találtam rá erre a kis kártyára. Belépő a World Trade Center kéttornyú épületébe. Ott mi jártunk, feleségemmel, egy irodalomtörténeti kongresszus idején. A Manhattan csúcsán szerettünk volna, a zöldben hűsölni az augusztusi párás hőségben. De nem volt maradásunk.

Közben megismerkedtünk egy – ma így nevezzük: – afroamerikai párral. Elbeszélgettünk. A fiú, alkatára nézve kicsit a későbbi Obamára emlékeztet, útikönyvünkbe beleírta, mi az, amit okvetlen meg kell néznünk. Majd hirtelen ötlettel megszólalt: most menjenek megnézni a tornyokat, még világos van, így fentről láthatják a várost világosban. És ha várnak kicsit, besötétedik, és akkor megtekinthetik a kivilágított New Yorkot is. Örökké hálásak lehetünk az ismeretlen pár okos tanácsának. A kártyácska nem ilyen óriási, csak a gép nagyította fel olvashatóvá:   Óh, boldog békeidők! Amikor a világ csodálatos békéjére gondolhattunk. Tudtuk, hogy nincs igazi béke. De hittük, hogy lehet.