Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy az idő és a történelem mélyén van még másik három is: Bocskai Istváné a 17-edik század elején, Thököly Imréé, ugyanannak a századnak a vége felé és II Rákóczi Ferencé a 18-adik század elején. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt 500 évben nekünk öt szabadságharcot kellett megvívnunk nemzeti függetlenségünkért és fennmaradásunkért. Ez az egyetemes emberi történelemnek párját ritkító teljesitménye.

A öt szabadságharc közül négyet a Habsburgok vezette Ausztria ellen kellett megvívnunk. Sajnos őket már a középkor óta hatalmába kerítette és fogva tartotta a német Drang nach Osten – a Kelet felé való nyomulás politikája. Ami egyet jelentett a német hontól keletre eső területek meghóditásával és bekeblezésével. Nem számított, hogy kik éltek ott, szláv lengyelek, csehek vagy éppen magyarok. A fenti elvből következően a Habsburg uralkodóknak négyszáz évig az volt a fixa ideájuk, hogy nekik Magyarországot osztrák gyarmattá kell tenniük: elnyomni, kizsákmányolni és elnémetesíteni.

Lett belőle négy szabaságharc: Bocskaié, Thökölyé, Rákóczié és Kossuthé. Vajon nem lett volna jobb a Habsburgoknak is valahol a tengeren túl gyarmatot szerezni, mint ahogy tették ezt korabeli boldogabb európai hatalmak? Mindegyik elvesztett szabadságharcunk után aztán újult erővel kezdődött a magyarság alágyűrése bebörtönzésekkel, megaláztatásokkal és vallásüldözésekkel megtetézve, ráadásul a széleken nagyszámú idegen ajkú népcsoportok betelepitésével a magyar tömbök fellazítására – melynek eredménye a trianoni országrablásbanban érett be.

A világosi fegyverletétel, Haynau rémuralma és a Bach korszak elnyomása után előbb Solferinónál a francia szövetséggel szemben (1859), majd a poroszokkal vívott háborúban 1866-ban Königgrätznél elszenvedett súlyos vereség miatt Ausztria végül is kénytelen volt a magyarokkal kiegyezni 1867-ben. Ezután olyan “boldog századvég” következett, melyben mindkét nép modernizálódott, megerősödött és európaivá lett, de amelynek az I Világháború vetett véget. Azonban a négy szabadságharcban a két nép biológiai, lelki és anyagi erői drámaian megcsappantak. Éppen annyit vesztettek, amennyivel rövidebb idő alatt megnyerhették volna az I. Világháborút.

Mi magyarok a trianoni békediktátum  (1920) tükrében láthatjuk, hogy igazában véve mit is vesztettünk a négy szabadságharcban: a történelmi ország 2/3-ának és a magyar lakosság 1/3-ának elcsatolását. A csonka ország tépetten ugyan megmaradt, de magyar népességének drasztikus csökkenése, elszegényedése és elkeseredettsége közepette. A két Bécsi Döntés (1938, 1940) révén kiigazított magyar határok megközelítően egybeestek akkor a nemzet határaival. E döntések ellen nem volt nemzetközi tiltakozás, mindenki egyszerűen tudomásul vette, hiszen a döntés igazságos volt, és a dokumentumokat az érintett felek aláírták.

A II Világháború befejezésével mégis minden megváltozott mert megnőtt a Szovjetúnió keleteurópai súlya, ezzel együtt alakult stratégiája is. Ennek célja kettős volt: egyrészt a szocialista-kommunista rendszer megteremtése a hatalma alá került országokban, másrészt a kommunizmus világgyőzelmének előmozditása, elsősorban a nyugat-európai országokban, vagy békés úton, vagy akár háborúval.

1956-os forradalmunk és szabadságharcunk előzményei visszanyúlnak az 1947-es párizsi békeszerződésig, ahol Sztálinnak döntő befolyása volt a kelet-európai államok vonatkozásában. Ami a magyarokat illeti: Sztálin ismerte a magyaroknak a történelem folyamán vívott függetlenségi harcait, s azt, hogy a magyar nem tűr idegen uralmat maga fölött. Azt is tudta, hogy – ha törik, ha szakad – Magyarországon is felépíti a kommunizmust, ám ehhez a rebellióra hajló magyarokat erőtlenné kell tenni, országukat kicsivé kell zsugorítani és – biztos ami biztos – megszállni, hogy meg se kíséreljék az ellenállást, netán rebelliót.    Kárpátalját egyrészt azért szerezte meg, hogy onnan őrizze a magyarokat, másrészt, hogy kellő pillanatban szabad útja nyíljon hadseregének Nyugat felé a Kárpátokon át. Ezért erőszakolta ki a kegyetlen trianoni határok visszaállitását, melyet elődje Lenin el sem ismert! Ám Sztálin rosszul számított. Nem tudta annyira kicsivé és erőtlenné tenni a magyarokat, hogy 1956-ban fegyveresen szembe ne szálltak volna a szovjet világhatalommal, s ha 12 napra is, de kivívták függetlenségüket. Ezt a forradalmat és szabadságharcot is legyőzhették, amit a nyugati demokráciák segitségnyujtás helyett páholyból néztek. Ám a magyarok tette az egész világ előtt leleplezte a kommunizmus igazi arcát. A nemzet tudatalattijából elemi erővel tört fel a szabadság, függetlenség és sajátos értékeihez való ragaszkodás vágya. Végülis ennek lett egy késői vérszegény eredménye az 1989-1990-es rendszermódosítás.

Levert szabadságharcainknak van még egy keveset emlegetett következménye. Nevezetesen az, hogy mindegyiket a magyaroknak a Kárpát-medencében való rendszeres megaláztatása, sokféle szenvedése, hátrányos megkülönböztetése és méltánytalan kirekesztése követte, amely alapjában véve mindmáig alig változott, csak módosult és finomodott. Mindez azt célozta és célozza, hogy az ezeréves államalkotó magyarság eddig megtartó hitét elvegyék, erkölcsi gerincét megroppantsák, dicső multját eltöröljék, büszke szabadságát porba tapossák, s a létszámban legyengült nemzetet valamilyen idegen hatalom béklyójába verjék. Ez eddigelé még nem sikerült!

Most viszont a legjobb úton vagyunk arrafele, hogy ami nem sikerült fegyverrel, árulással, az most sikerüljön pénzzel, a piac eszközeivel, a nemzetközi nagytőke hazai bérenceinek szegődött ám a “jövő Magyarországa megteremtőinek” álruhájában grasszáló ügynökei és egy nyitott társadalom ideológiája révén. Látásunkat már elhomályosították, gondolatainkat már befolyásolják s érzéseinket már-már sikeresen irányítják és most majdnem a célegyenesben érezhetik magukat, csak egy utolsó erőfeszítésre van még szükségük: győzni az úrnáknál április 8- án, s akkor végre megkondithatják a harangot az ezeresztendős szentistváni Magyarország felett – mert ez az igazi tét!

Sok hibája van magyarságunknak, de a szabadsághoz, függetlenséghez, önrendelkezéshez és a keresztyénséghez való ragaszkodás vágyát elvesztett szabadsághacaink dacára soha senkinek eddig még nem sikerült teljesen kioltania a magyarok egymást követő nemzedékeiből. Ma sorsdöntő az, hogy a jelen nemzedék hűen kövesse ebben ősapáik, nagyapáik és apáik nyomdokait. Ennek továbbhagyományozása jövendő magyar nemzedékeknek a záloga nemzetünk fennmaradásának. Ez minden magyar nemzedéknek kikerülhetetlen ekölcsi parancsa. Ennek felvállalása és teljesitése nélkül meg nem maradt volna nemzetünk s bizonyosan nem fog megmaradni. Ma ezeket nem forradalmakban vagy csatamezőkön kell kikényszeriteni mint azt előttünk járt dicsőbb nemzedékek tették, hanem Március 15 szellemét felidézve április 8-án a választási urnáknál!
Ha van remény megmaradásunkra s egy szebb magyar jövőre – akkor ezek vállalása, hűséges és maradéktalan teljesitése az!