A torontói magyar közösség emlékkönyvéről

Részt vettem a kötet bemutatóján, és az elsők közt vehettem kézbe az Emlékkönyvet.
Mit ne mondjak: örömmel lapozgattam, hiszen rólunk szól. Jobban mondva, annak bizonyítéka, hogy létezünk!

Ugyanakkor nem tudományos munka, és a szerkesztő nem is akarja azt a látszatot kelteni. Nem törekszik arra, hogy tökéletesen feldolgozza, kielemezze a torontói magyarság, illetve a torontói Magyar Ház múltját.

Megjegyzem ezt nem is várhatnánk el senkitől, feltéve ha a kezébe nyomnánk az illetőnek egy nagyon kövér borítékot.

Érdekes, hogy a vélemények már sorjáznak, de azt kevesen kérdezik, hogy ki finanszírozta a kiadványt! Vajon mennyi fizetést kapott a szerkesztő és egyáltalán voltak-e munkatársai?
Gondolom ez is hasonlóan jött létre, mint az abban látható programok: önkéntes alapon. Persze én abban a "szerencsében" részeltettem, hogy láttam milyen rettenetesen nehezen jött össze a pénz. Ha jól emlékszem, többször is azon a ponton volt a szerkesztő, hogy nem tudja elkészíteni a könyvet. Mert az nem a közösség pénzén készült!

Ez emlékkönyv, aminek gerincét az a hat év képezi, amelynek jómagam is részese lehettem, annak a már nyomtatásban, az interneten megjelent anyagnak a szerkesztett változata, amelyben a programokról, előadókról olvashattunk. Nagyon gazdag képanyag kíséretében!
Őszintén bevallom, nagyon büszke voltam, hogy oly sok szép és értékes programmal kedveskedhettünk honfitársainknak. Ami nagyon fontos: az anyagok változtatás nélkül láttak napvilágot. Nincs véleményezés, nem foglalkozik semmi mással, csakis áttekintéssel - amolyan tallozó a kötet. Természetesen a teljeség igénye nélkül.

Ami tiszteletre méltó: a kötet szerkesztője nem kívánja azt a látszatot kelteni, hogy az intézmény azon hat év előtt nem létezett! Sőt az archív anyagokat tanulmányozván, az ember látja, hogy Torontóban hagyománya van a közösségi életnek. Többek közt azt olvashatom abban, hogy a kitűnő Arany János Iskolát Balogh Tamás és felesége alapította.  Mivel ez nem tudományos munka, ezért a szerkesztő az iskola esetében is már meglévő anyagot használ. Az iskola honlapjáról! Nem tesz hozzá semmit, és nem vesz el abból semmit!
Immár közel három éve foglalkozom könyvekkel. De korábbi ténykedésem során is volt némi rálátásom a könyvkiadásra.

Ha egy ilyen jellegű mű úgy készülne, hogy a szerkesztő mindenkinek kikérné a véleményét, akkor először is bedilizne. Másodszor elszegényednék.
Ismétlem, olyan tudományos mű, amely egy intézmény, egy közösség múltját és jelenét minden apró részletre kiterjedően dolgozza fel, rettenetesen sok pénzbe kerül. Annál is inkább, mivel ezeket a műveket nem egy ember készíti. Készíti!

Az Emlékkönyv esetében viszont azt látom, hogy sokan véleményezik, de kevesen készítették. Nagyon kevesen!
És mivel ez "csak" egy szerkesztett anyag, ezért a szerkesztő Dancs Rózsa nem vette el senkitől azt a lehetőséget, hogy egyszer megírja a tudományos művet is.

Persze az én személyes véleményem az, hogy ilyen mű már soha nem fog megszületni. Az energiák nagyjából kimerülnek abban, hogy mielőtt kezünkbe vennénk a másik munkáját, bíráljuk azt. Ez ma már szinte mindenhol így működik a magyar közösségen belül... Őszintén bevallom, én is szkeptikus voltam az Emlékkönyvet illetően. Mégpedig azért, mert attól féltem, azt a látszatot kelti majd , hogy élet csak abban a hat évben volt, amikor mi vezettük a Házat. Dancs Rózsa azonban nagyon sok munkával gazdag anyagot gyűjtött össze az elmúlt évtizedekből is.

Mivel ő dolgozott egy éven át a könyvön, az ötlet tőle jött, ezért egészen egyszerűen senkinek nincs joga bármiféle bírálattal illetni. Annál is inkább, mivel (sokadszor ismétlem) ez egy már megjelent anyagokból, gondos munkával megszerkesztett könyv. A címe végül nagyon találó lett, hiszen valóban az emlékkönyvre hasonlít leginkább, ahol megjelenik a múlt lenyomata.

Könyvet bárki írhat. Így remélhetőleg a kanadai vagy éppen torontói magyarság történetét is valaki egyszer megírja. Arra fel kell készülni, hogy abból a műből is kimaradnak dolgok és lesz, ami egyeseknek nem tetszik majd. Mert egy tudományos munka is némileg szubjektív. Feltéve ha a számokon kívül van élvezhető része is a munkának! A történet tehát nem zárult le azzal, hogy Dancs Rózsa egy gusztusos kötetbe válogatta össze emigrációs kultúránk dokumentumait.

Sokkal egészségesebb lenne a mi közösségünk, ha ezért ütleg helyett inkább köszönetet kapna. Már csak azért is, mert a kötetben az égvilágon semmi nincs, ami miatt bárkinek is szégyenkeznie kellene. Sőt, Rózsának köszönhetően van valami, amit akár odahaza is letehetünk az asztalra.

Ha én lennék Rózsa, akkor ez a könyv most nem lenne. Mert én képtelen lettem volna úgy dolgozni, hogy a munkám ismerete nélkül is cipők törlődnek belém.

Mindenkinek azt javasolom, hogy vásárolja meg ezt a könyvet. Remélhetőleg kedvet kapnak a rejtőző irodalmárok  és a jövőben születik még hasonló munka. Ennyire tárgyilagos és elfogulatlan.