A „Magasréti bika”
 

Tisztelt olvasók,

kedves, magyarországi ismerősöm, a Budapeten élő Bodor Miklós László, nyugalmazott elektromérnök írta az alábbi történetet.

„Szerelme” a természet, a Börzsöny, ahol kis faháza is van. Rengeteg időt tölt a regényes környezetben. – Vadászik, de inkább fényképezőgéppel, mint fegyverrel.

Amikor ezt az irását frissen megmutatta, néhány napig közösen javítgattuk, majd elküldtem a pozsonyi Irodalmi Szemle főszerkesztőjének, Fonod Zoltánnak, aki a a havonta megjelenő nagymúltú irodalmi lapban azonnal – már a következő számban – megjelentette. 

Ajánlom elolvasásra. – Ott lehetnek az íróval a Börzsönyben, ahol forróra melegíti a leshelyen a hátat a kora délutáni őszi napsütés, érezhetik a „hangyamászta” vackor édeskés illatát, darazsaktól mégsem kell tartani, figyelhetik a turkáló vaddisznó-mamát a malacaival, eléggé el nem ítélhető módon kukkolhatnak is, és együtt sirathatják a ravasz, öreg, sebhelyes, magasréti bikát a vadásszal.

Ime hát:

Pitymallat

A hajnal megjelentette magát, a szél tohonya ködteheneket hajtott elő a völgyekből. Békésen úsztak mind feljebb, a fáradtan szürkülő dombokon. Megálltam a ház kicsiny tornácán. Hallgatóztam.

- Egy mukk nem sok, annyi bőgés se’ hallik – keseregtem csak úgy magamnak.

A ködök felértek a Kálváriáig, megmosdatták a Megfeszítettet a két latorral együtt. Nem tettek különbséget a megváltó, a megtért és a káromolva kiszenvedett ember között, aztán folytatták a munkát a kápolnán. Amikor feljutottak a kereszthez, akkor érte el a Nap a Cenna hegy élét. Fényében megcsillant a kápolna tornyán a kereszt.

Felejthetetlen perc volt! A faluból semmi nem látszott, köd takarta teljesen. A szürke szőnyeg a kertkapunál kezdődött, és a kápolna keresztje állott csupán ki belőle, de voltaképpen a Mogyorós hegy tömbjéig tartott.

Az volt az érzésem, hogy a kapun kilépve a ködszőnyegen eljuthatnék a csillogó aranykeresztig, és keresztvetés után tovaballaghatnék rajta a szemközti hegyig, át az ébredező falu, az országút, a juhhodály felett. – Ez ebben a pillanatban cseppet sem volt lehetetlen.

Miért is ne? A mai hajnal úgyis maga a csoda.

- Egy csodával több vagy kevesebb? Meg se kottyan! – Dünnyögtem, azután mégis a gyalogúton mentem inkább. Belesétáltam a ködbe, és a Kálvária domb alatt elértem az országútig. Felkaptattam a Cennára, és amikor kijutottam a ködből, megálltam hallgatózni kicsit, közben keresztbe vetettem hátamon a puskát, és helyette a fényképezőgépet vettem elő.

Ekkorra már elegendő volt a fény.

- Ha jönne valami... – képzelegtem.

Jócskán elmúlott öt óra. Ilyenkor díszlet csupán a puska, mégis szívesen hoztam magammal. Hátha nemcsak az ördög nem alszik, hanem a szerencse is álmatlanságban szenved olykor, éppen, amikor engem lát. – gondoltam.

- Eddig ugyanis, elég jó alvónak mutatkozott. – tettem hozzá fanyarul.

Selejtbika

A magasréti bika után jártam idestova két éve.

Visszarakott, bal száron gyilkos, jobb száron villás öreglegény. Agancsa nem lesz a fal dísze senkinél. Eddig összedöfködött egy csomó ígéretes bikát, és nagyon jó volna végre kivenni az állományból! Nem azért vénült meg, mivel korábban értékes lett volna a trófeája, hanem, mert inkább módfelett tudott vigyázni magára nyársas korában is.

Ki volt őkelme már szemelve mindenkinek, de talán valaki a vadásztársaságból besúgója lehet...? – Mert ma is él.

Aki kimegy rá, az többnyire dühöngve jön vissza.

- Ez akkor is itt lesz kiváló egészségben, amikor mi mind rég a temetőben leszünk! – Lökte tavaly a puskáját a támlára kékre fagyott Laci barátom, s még decemberben is ki-kijárt utána, de akkorra a vén jószág valahol a szomszéd területen, a Magas-Börzsöny ki tudja melyik oldalvölgyében ette a kirakott szénát.

Idén én vagyok a soros.

A bika itt van, az bizonyos. Láttam magam is, amikor fenn, a kopaszhegyi kereszt mellett ültem. Persze őkegyelmessége az onnan légvonalban nyolc kilométerre lévő Magasréten volt látható. Odajutni egy csomó névvel-címmel ellátott völgyön-árkon, meg ugyanannyi névtelen tüskön-bokron át lehet, ami fél napi cserkészetet jelent.

Helyét elég jól tartva hallatszik jellegzetes, rekedt bőgése. A nyomai is többé-kevésbé azon a tájékon megfigyelhetőek. – De csupán a nyomai.

Egyik nap vadászmesterünk, János, hangos csörtölést, verekedésre utaló zajt hallott a magasréti újulatból. Vendéggel volt, egy „hazajáró” német vadásszal.

Összenéztek, lekuporodtak egy bodza mellé, mert a zaj feléjük tartott. A csapatbika zavarja valamelyik kontárt – gondolták. A verekedés zaja közeledett, majd éktelen recsegés, suhángtörés hangja mellett szabályosan kiesett a sűrűből egy bika az útra.

Elmondásuk szerint legfeljebb húsz méterre puffant az oldalára attól a bokortól, amely mögött megbújtaktak. Erősen vérzett, mert a leesés helyén is találtak vért, s jól látszottak a szúrt sérülések rajta, amint felkelt, és elmenekült.

Nem volt lőnivaló. Sebeit talán kiheveri, és egyszer majd érdemes bika lehet belőle...

Az “öreg” ekkor egy pillanatra látható volt, talán meg is tudta volna a vendég lőni, de a fejét rázta:

- Selejt – legyintett rá.

Az öreg bikát azóta senki sem látta, de ottlétének minden más jele: állandóan friss hullaték, nyomok, a rég ismert morgós bőgés naponta tudatta, hogy itt van, csak meg kell őkelmét találni!

Ennyi a dolog titka, csak éppen a megtalálással van mindig a bökkenő.

Leshely

Az akác már sárgában játszik, s az öreg vadkörtefa színei is káprázatosan szépek. Jó helyen áll, két hegy között a nyeregben, kis tisztáson díszlik. Mikor gyümölcseit éretten hullatja a messze-környék minden édesszájú vadja itt ad találkát.

Régen elérett a gyümölcs. A fa körül öregek a túrások, de azért nem néptelen a környéke. Egy szép kost hozott ide az illatos gyümölcs emléke. Jó a szelem, nem vett még észre. – Megtávcsövezem.

- Szép, hat-hét éves jószág. Kár, hogy a bal csiga kicsit kopott – motyogom, és óvatosan leeresztem a messzelátót, meg a hátizsákot. Abban súlyoskodik a fényképezőgép. Sikerül kihalásznom, és végre a keresőben megpillantom a kost!

Gyanútlanul sütkérezik az őszi nap puha, sárgálló fényében. Mikor éles a kép, és éppen emeli a fejét, megnyomom a gombot. A finom csettenéssel lefutó zár zaja elégedettséggel tölt el.

(Nem szégyellem leírni: Bizony nagyobb örömet okoz egy-egy telibe talált felvétel, mint a puskával ejtett vad, amivel korántsem állítom, hogy vadászni nem szeretek.)

Várakozom, hátha „csinál is valamit” a kos, mert akkor készítek róla még néhány képet. Ha nem, akkor se veszítek a nézelődéssel semmit.

A muflon nagyon szép. Amíg gyönyörködöm a gyanútlan vadban, addig teljesen befogad az erdő. Elfelejtem minden bajomat, gondomat, amik utánam settenkedtek a városból.

A reggelből lassan délelőtt lesz, és hátamat puhán cirógatja az őszi Nap.

Ketten vagyunk, a kos meg én. Kíváncsan várom, merre vált majd el kedélyes nappali sziesztára.

Bőgést nem hallok, hát nekem se’ sietős. Fáradt nem vagyok, de a jóleső melegben rám-rámtör az álmosság. Itt, a rönkfának dőlve kényelmes helyem van. Sikerül a jobb lábamat óvatosan kinyújtanom, s a kos csodálatosképpen ezt sem veszi észre.

A kukkolás

Távoli bőgést hallok. Káprázik a szemem, amikor kinyitom. Szemközt süt a Nap. –

Elaludtam hát! Órámat megrázom, amint rápillantok:

- Negyed négy!?

Mozdulnék, de alig bírom a lábam. Elzsibbadtam az ülve-fekve helyzetben, és ahogy végighúzom enyhén borostás képemen a kezem, mély rovátkákat érzek. – A rönkfa megnyomta, és ott a lenyomata.

Betájolom a bőgést:

- A patak felől hallatszik, de mintha közelítene – vélekedem.

Gyorsan megeszek egy szelet zsíros kenyeret úgy ültömben, aztán amikor a kulacs nyakát tekerem kifelé, újólag hallom a bőgést.

- Ez tényleg idejön! – örülök meg neki.

Befejezem a táplálkozást, és „harcra készen” mérlegelem a helyzetet. A völgyből egy-egy nesz jelzi, hogy valami jön. A szél alig mozdul, iránya jó.

A meredek felől egy-egy roppanás hallik, és egyszer csak megjelenik egy tehén füle. Jó lövésnyire tőlem ért fel a mámi, aztán a lánya, és vele négy másik. Mérges bőgéssel törtet a nyomukban a bika, ám hangja után ítélve nem az „én emberem” közelget.

Bár a fény még bőven elég volna fényképezni, most mégis puska van a vállamhoz szorítva – hátha... Hátha megesik rajtam a szíve tiszteletre méltó védőszentünknek! Csak idevezeti egyszer a bikámat!

Ám Hubertus nem lágyszívű. Olyan remek bika tolta fel magát a völgyből, amilyet errefelé még soha nem láttam.

Nem „idevalósi,” az bizonyos. Okvetlenül „határsértő” jövevény. Valahol a Felvidéken nevelkedett, talán átúszta az Ipolyt? „Bennszülött” szarvas-hölgyeink bájai csalták át az uraságot? Hát csak jöjjön! Szívesen látom. Ideje, hogy errefelé is rendes szarvas-bocik növekedjenek!

Rajta nem fog múlni, mert szemmel láthatóan űzi az egyik tehenet. Mérgesen rá-rábőg a fiatal tehénre. Az meg-megáll, csipeget, vakarózik, Hátrafordul, majd amikor a bika lenyomott nyakkal, előretartott fejjel, kitágult orrlyukakkal megközelíti, játékosan odébb ugrik.

- No de Uram! Mit képzel rólam? – kérdezi ál-szörnyűlködve, de távolabbra nem menekül: Ingerli a bikát, az pedig ingerül szemmel láthatóan.

Ami a csábítgatás női művészetét illeti, ez az ünő szinte emberi – gondolom kuncogva.

A játék erotikus töltetét, teljesen átérzem, és át is élem. Persze a bikának szurkolok, „aki” alighanem érzi, hogy itt szórakoznak az erősebbel.

A tehén után lendül, lesunyja a fejét, nyakát elfordítva valóságos barázdát hasít a gyepbe. Agancsa ágain fennakad egy jó talicskára való földdel kevert avar. Mérges bődüléssel a mórikáló leányzó után hajítja a „csokrot.” Az zúgva száll a levegőben, le-leszakad belőle néhány csupornyi darab. Ezekből szépen kap a többi tehén is, a java azonban nagyot puffanva eléri a vonakodó tehén hátát. Az ettől meglódul, a csapatban némi zavar támad. – Ezt használom ki: Leteszem a puskát, felnyalábolom a fényképező gépet.

A bika nagyot bődülve veti magát a tőle távolodni látszó bestia után, és az immár hagyja magát utolérni.

Sajnos, takarja őket a többi tehén, s alacsonyan is ülök. Inkább tudom, mint látom, ahogyan az agancsár felemelkedik. Ekkor meglátom egy pillanatra a bika elülső csülkeit is, amint ráereszkedik megszerzett párjára.

- Azaz, dehogy! Hogy is van ez? Ki szerzett itt meg kit? – Hökkenek meg.

- Nem a ravaszkodó tehén „happolta el” társnői elől ezt a bikát? – Kérdezem, bár tudom a választ.

Egyformán gondoljuk ezt alighanem a többi tehénnel, mert oda-odanéznek, a szerelmeskedőkre, és rosszallóan megbillentik fülüket.

- Ez a „cemende!”

- Hogy még a bozótosba se’ szaladt be!

- Dejszen ilyen volt ennek mán az anyja is! – Prüsszent mérgesen az egyik hoppon maradott társnő a szomszédai felé.

Lelkesen fotózom a látványt, és csodamód, nem zavarom meg a csapatot, sem amikor csetten a zár, sem amikor újra felhúzom a gépet, sem amikor szükségképpen meg-meg moccantom zsibbadt térdemet, mert ide-oda fordulva próbálok valamit filmre vinni a jelenetből.

Semmi sem tart örökké...

Nem minden papsajt azonban! A bika alól szépen kisétál a tehén. Valósággal riszálva jön vissza a csapathoz, elvegyül a háremben, majd a riszálás csillapul, és valahogy komolyabbá válik a mozgása. – Most lett talán a fickándozó ünőből, anya?

Remélem, a holnap szarvasai érdekében, mert ettől az apától nem lesz csökött borja, az bizonyos!

A bika is megnyugodva tér vissza. Bőgését nem hagyja ugyan abba, de előbbeni szilajságából engedett. Éppen szemben van velem, mikor folyamatosan bőgve tehenei felé tart. A gyönyörű látványtól felajzottan fényképezem szinte folyamatosan.

Még azt is megengedi, hogy a kajtár-bikák egyike odaóvakodjon a rét szélére. Odakiált ugyan neki valamit, de hangja nem fenyegető, inkább csak figyelmeztető.

Ilyen odabődülésre mondta egyszer egy idősebb barátom:

- „Nem figyelmeztet az, hanem azt mondja a másiknak: Mit piszmogsz ott te majom? Miért nem jössz inkább segíteni, mikor látod, hogy nem győzöm?”

Hangsúlyozom: Ez a barátom idősebb ember.

Mert mi – a bika meg én – nem így gondoljuk.

Még nem!

Felejtgetünk – képzelgünk

Most bezzeg eszembe sem jut az öreg magasréti! Sajnos a puska sem igazán, mert térden-fészkelődésem közben valahogy rátelepedtem, és csöve szépen belefúródott a földbe. Tanácstalanul nézem a cső torkolatát.

- Ez bizony tele van földdel. Puskavessző, kefe, kóc, miegyéb a kitakarításához persze nincs velem!

- Hát... Inkább ne is jöjjön az az öreg bika, mert akkor nyomban megüt a guta! – gondolom. Pedig amilyen ravasz vén jószág, bizonyosan előre megtervezve küldte erre ezt az idegent, mondván:

“Megférünk itt ketten is. Minek verekednénk? Sőt! Azt javaslom, vidd ezeket a némbereket a patakon át, oda fel a rétre! Gyönyörű hely, épp szerelemre való. Vadász oda nem megy, mert mire felér kiköpi a tüdejét. – Illetve, egy talán felmászik, de attól..., attól ne tarts cseppet se! Nem akarok semmit mondani, de az akkora balek. - ingatta meg szánakozón agancsát a jövevénynek.”

Most pedig alkalmasint valami jó bőgőhelyen röhög rajtam.

Ettől kitelik!

Eddig eszembe sem jutott a puska, ám mert használhatatlan, rágcsál a méreg miatta. Spekulálok, hogy valami vékony gallyal talán kitaszigálhatnám a csőből a maszatot, de azonnal elvetem, mert a huzagolásban maradhat valami rögöcske, aztán: Bumm!

Szilánkokra szakadhat a cső, és a társaság ideállít egy keresztet az emlékemre.

Az még korai lenne! – állapodok meg a jobbik eszemmel.

Csak nézem a vadakat, amíg el nem lopja az alkony a színeket. A csapat visszahúzódik a völgybe, én pedig feltápászkodom, és megindulok a házam felé.

Segítség

Még jó a lővilág, amikor motorzúgást hallok. János jön a terepjáróval, és vendégvadász ül az anyós-ülésen. Igyekeznek a sóhegyi magaslesre.

Előadom élményemet pár szóval, mire kapok tőlük tisztító vesszőt, meg mindent, ami kell, azzal, hogy majd holnap vigyem át hozzájuk. Ott, az út szélén gyorsan kikotrom a csövet, aztán elülök a horhos felett, egy öreg lesernyőben.

Előttem rigó neszez, majd a kőbánya felől bejön egy koca, öt süldője körülötte kocog. Szép egészséges mind, de őket most úgysem lőném meg.

És amikor végképp eltökélem, menni készülök, megszólal egy bika. Nem az öreg, mégis javakorabéli.

Csak két tehénnel van, és nem nekem való. Érett agancsú, nagy bika. Ismerem is. Vendégnek tartogatott, jó trófea.

Sok cók-mókomat hátrahagyva előre óvakodom a jelleghatárig. Nehezen megy a dolog, ropog a száraz avar, takarásom sincs, fény pedig csak éppen hogy. Már-már az jár a fejemben, hogy megvackolok itt a leshelyen, valahogy kihúzom hajnalig, s reggel talán lefényképezhetem a bikát.

Ki-ki nyugalomban

Mikor elhúzódtak, mégis összeszedtem holmimat, és hazamentem, összeütöttem magamnak valami vacsorát, és kiültem a teraszon árválkodó rönk-asztalhoz. Élveztem a csípősre váltott estét.

Hallgatóztam. Néha felhallatszott a falu ilyen-olyan zaja, nem nyomta el az erdősusogás. Benn a szobában égett a lámpa, a pisla fény, no meg az én csendes neszezésem odacsalt egy kuvikot. Tudatta velem hátborzongató hangján, hogy lát engem. Próbáltam utánozni a hangját, ami – ki tudja? – jól sikerült, vagy inkább csapnivalóan, mert vékony hangon visszavisongott, és közelebb jött. A kerítés egyik oszlopán ült, tömzsi kis fejét bosszankodva forgatva.

- Ilyen vacakul csuvikolni – mondta

Beszélgettünk egy darabig, aztán puha lendüléssel lebukott a sötétbe, megkerült engem, valószínűleg egy megkésett őszi szendert ejtett zsákmányul, és elszállott az éjszakába.

A „Magasréti bika”

A hajnal újra gyönyörű volt. Mára az öreg körtefához iratkoztam fel, hát arra vettem az irányt. A régi vadászház feletti gerincen távoli bőgést hallottam. – Az öreg bika szólt. Hangja a pallagi határ irányából hullámzott ide. Hátamat fának vetve füleltem.

Eleinte csak a vágyaimnak tudtam be, hogy mintha ide, az újulat felé közeledne...? Igen! A bőgés közeledett., de rossz helyen álltam.

- Közelebb kell jutnom!

A lesepert cserkészút nagy kerülő lett volna, tehát egy váltót használtam föl, hogy megközelítsem feltételezhető útvonalát. Sajnos, egy bak útját is kereszteztem. Nem láttam a firmát, és alaposan összeszidott elugrásakor, a bika meg elhallgatott.

- Még elmegy a vén golyóálló – szörnyedtem el.

Elővettem a kürtöt, böffenő, terelő hangot mímeltem. (Jóakaróim szerint erős bikát nem tudok utánozni, talán mert a gégém nem elég tágas, bár egyes rosszmájúak szerint jó bikát csak jó bika „alakíthat” élethűen.)

Mindenesetre az öreg visszabőgött, s már nem volt olyan elérhetetlenül messze. Ha nagyon akartam, valami ropogás-félét is hallottam felőle. Ez még mindig lehetett belemagyarázás, de én hittem benne. Orromat félig befogva a kontárbikától zaklatott tehén „eőőőő”-jét hallattam, majd ismét a kürtbe szóltam bele:

- Eöh - eöh - áoúhhh - óóáhh... – cifráztam szarvasul. – Ne izélj má’ Örzse! – kívántam vele üzenni.

-Mííí? Mi készül ott? – üvöltött vissza az öreg.

Aztán – és ez már biztos volt – kemény csapkodó hangot hallottam a sűrű túlsó felén. Egy-egy tehén is felnyikkant, és reményem szerint a bika elkezdte erre terelni hitveseit.

Az „öreg” feladatának tekinthette a gyenge bikát elverni innen, viszont a háremét sem óhajtotta őrizetlenül hagyni.

Ahol álltam jó takarást adott egy som bokor. Kilövésem is volt, s valamivel magasabban álltam, mint ahonnan ki kellett bukkanniok. Egy-egy ingerlő gorombaságot küldtem a felmérgesedett basa felé, közben-közben a tehén hangját utánoztam. Megrázogattam a bokrot is. A csel bevált. A bika tűzbe jött, és vitathatatlanul a vélt ellenség felé – felém – törtetett.

Alattam a fiatalosban meg-megrezzent egyik-másik fa teteje. Jól jelezte az ott közeledő csapatot. Végre a puskára is gondolhattam, bár a távolság még nagy volt, no meg megpillantani sem sikerült egyiküket sem.

Ilyenkor bolond a helyzet. Nem lehet tudni, hogy valamelyik tehén nem előzi-e meg a társait? Esetleg csendesen előre jön, és a fiatalos szélén lesi, hogy milyen is férjuram új vetélytársa? Netán nem kerül-e csapdába a csapat?

Bő kétszáz méterre voltak, amikor megvillant egy sárgavégű agancsszár, aztán ismét eltűnt. Sőt, mintha egy lemaradó miatt vissza is fordult volna a bika...? Mindenesetre közelített.

Elsőként, mint tartottam tőle, egy tehén hosszú feje nyúlt ki a suhángok takarásából. Most tartózkodtam a bőgéstől. A tehén nedves orrán megcsillant a fény. Szeme végigvizslatta a szálast. Kissé előbbre léphetett, mert nyakából is megláttam egy arasznyit. Más helyütt is szétnyílott a sűrűség, és előbb egy, majd még egy tehén, és ünők bontakoztak ki. A bika mögöttük csörtölt. Jobbra-balra járta a sűrűt, és egybe terelte a kelletlenkedő hölgyeket, végül aztán ő lépett ki a nyiladékra elsőként.

- No, hol vagy híres? – kiáltott a vélt ellenség felé.

- Ez ő! – ujjongtam fel, de mi érte ezt? – kérdeztem magamtól. Fején, nyakán jól látható sebek húzódtak, homlokán is véresen lógott a bőr.

A távolság még mindig kissé nagy volt, de a puska már a helyére került, és kerestem a váll-lapját.

Sajnos nem állt meg egy pillanatra sem. Vitatkozott benne a harci kedv, meg a féltékenység.

Átlépett a szálasba, de ott takarásban volt. A tehenek őt nézték, így módom volt keresni a talpammal egy alkalmas gallyat. Lábfejemet ráfordítottam, aztán ránehezedtem. Reccsenve pattant el, mire mindannyian erre kapták a fejüket. A bika kilépett addigi takarásából. Rajta volt fegyverem szálkeresztje melső lába meghosszabbított vonalán, a legjobb helyen. Rápöccintettem a gyorsítót, ekkor leszegett fejjel beleszántott a földbe, és nem tudtam a csővel követni szilaj mozdulatát. Aztán kinyújtott nyakkal óriásit bődült.

Ekkor engedtem el a golyót.

A vad maga alá kapott lábbal hatalmasat ugorva jelezte a találatot.

Az elmúlás

Haláltusáját nem írom le. Soha nem szerettem nézni a vad szenvedését, elmúlását. – Adtam neki még egy lövést.

Mikor elcsendesült odamentem hozzá. Legszívesebben feltámasztottam volna.

Ezt az érzést nem értheti meg, csak aki maga is vadászik. Nem éreztem semmi diadalt. Sajnáltam a bikát, aki igaz, nem volt dísze az állománynak, agancsa nem híresség, de ide tartozott az erdőhöz. – Mindent üresnek éreztem, és magamat valahogyan piszkosnak is.

Kívántam ezt a bikát elejteni, már csak hiúságból is, mert annyiunkat tett bolonddá páratlan élnitudásával, fittyet hányva fegyvernek, vadászati tapasztalatnak, hogy ne mondjam: tudásnak.

Másrészről megpiszkolta, megsebesítette minden évben több vetélytársát.

...aztán most, hogy itt van előttem opálosodó szemmel, holtan, hát nem szégyellem, megsirattam a magasréti bikát.

- Bocsáss meg öreg, ha tudsz! – suttogtam a fülébe, amikor a töretet megvéreztem, hogy kalapom mellé tűzhessem.

Tizenhat éve történt.

Most, amikor mindezt leírom, felnézek a falra, ahol egyszerű, festett táblán függ a trófeája, s mintha válaszolna:

- Megbocsátok, hiszen látod, emlékeidben ma is élek. Tele voltam már sebekkel. Ha valamelyik fiatal bika szúrt volna le, és egy mély vízmosásban múlok ki a világból, mi maradt volna belőlem? Tisztességes harcban győztél, és hogy megírtad, talán fel is támadok egy kicsit. – Az olvasóid emléke is leszek.