Magyar Krónika, április 15.

Glaser János

Cikkemet kivételesen  vallomással kell kezdenem. Én katolikus vagyok. Nem arról beszélek, hogy mi a vallásom, bár az is római katolikus, hanem arról, hogy ez a hitem, ami meghatározza egész lényemet és ennek következtében nagyon is befolyásolja mindazt, amit írok. Azt jelenti ez, hogy elfogult vagyok? Őszintén remélem, hogy nem, legalább is nem olyan értelemben, hogy ne lennék hajlandó meghallgatni, vagy elfogadni olyanok gondolatát és véleményét, akinek más a hitük és véleményük, akár keresztények, akiknek hite nem egyezik egészen azzal, amit én hiszek, vagy akik Jahvé, Jehova, Allah vagy akármilyen más néven ismerik Istent, vagy azokét, akik hiszik, hogy ilyen lény egyáltalán nincs. De az egészen biztos, hogy én egy meghatározott szemszögből látom a világot, ami kisebb-nagyobb mértékben különbözik attól, ahogyan ők látják a világot. Viszont hiszem azt is, hogy mind a világ, mind pedig Isten olyan elképzelhetetlenül nagy, hogy egyikünk sem képes az egész igazságot ismerni, és nagyon is lehetséges, hogy mindkettőnknek legalább részben igaza van akkor is, amikor emberi értelmünk ellentmondónak látja gondolkozásunkat.

Mindezt pedig azért mondtam el, mert amiről ma írni akarok, kimondottan a római egyház tanítása és hagyománya szerinti értelmezés. Lehet, hogy a kedves olvasó eggyel–mással nem ért egyet, de talán akkor is érdemes elolvasni, mert jobban megérti mit és miért hisznek a katolikusok. Még az is lehet, hogy lesz olyan katolikus is, aki az elolvasás után jobban megérti majd hitét.

Az egyházi naptár a húsvét és pünkösd közötti hét hetet „húsvéti idő”-nek nevezi. Törtenelmileg ez az idő Jézus feltámadása és a Szentlélek eljövetele közötti időre emlékeztet, arra az időre, aminek nagyrészét a Szentírás szerint a feltámadt Jészus  tanitványival töltött. Akkor kezdték a tanítványok megérteni, hogy Jézus földi szereplése  teljesen új életforma (bibliai nyelven  új élet) kezdetét jelenti. A négy evangélium és az Apostolok Cselekedetei írják le ezt, az „újszülött” keresztény közösség, az egyház életének első időszakát. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezeknek a leírásoknak célja nem a történelmi eseményeknek, hanem az azokat átélt szemtanúk emlékeinek, tanításainak rögzítése. Az Újszövetségi Szentírás legrégibb iratai a legtöbb szakértő szerint szent Pál levelei, amik közül az elsők az időszámításunk szerinti ötvenes években íródtak, tehát nem egészen húsz évvel az események után (Jézus megfeszítése, amennyire meg lehet állapítani, valószinüleg 33-36 között történt). Míg Pál leveleinek írásakor még biztosan éltek szemtanúk, az évek során kezdtek megöregedni és meghalni, nem egyszer mártírhalállal. Emellett a kereszténység egyre terjedt és a távoleső vidékek új keresztényei közé nem mindig juthattak el a szemtanúk, így egyre fontosabb lett tanításukat írásban rögzíteni. Tehát, új irodalmi forma alakult ki: az evangélium.

Manapság már túlzásnak tűnik, ha az evangéliumokat önálló irodalmi formának nevezzük; hogyan alkothatna négy könyv egy irodalmi formát? De az első másfél évszázadban nem négy evangéliumot írtak, hanem a szó szoros értelmében néhány tucatot. Többé-kevésbé teljesen 25 evangélium maradt ránk ebből az időből, de a tudósok azt gondolják, ennek három-négyszerese létezhetett. Sok szokás, hagyomány ezekből az írásokból származik, mert ezeket is használták az első századok keresztényei. Azonban a négy, ma is használt evangéliumot és a keresztény bibliákban használt többi 23 „könyvet” (az apostolok levelei, az Apostolok Cselekedetei és a Jelenések Könyve) már korán a legtöbb keresztény közösség  a legfontosabbnak tartotta. A négy evangélium (Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma) lett a lefontosabb, és a negyedik században ezeket fogadta el mind a keleti, mind a nyugati keresztény egyház, mint Isten szavát, a hit igaz forrását. Érdekes tudni, hogy még a legtöbb eretnek közösség is, ha nem mind a négyet, de közülük legalább egyet így ismert el.

Miért fontos ez? Mert a lehető legjobb történelmi bizonyíték, hogy ami ma a Szentírásban van, lényegében megegyezik az őskeresztények hitével. Nem akarok itt a vitára kitérni, mennyire megbízható a Szentírás részleteiben, mennyire pontosan idézi Jézusnak, társainak és ellenségeinek szavait és cselekedeteit, mert őszintén szólva ez a legkevésbé fontos. Ha megegyezünk abban, ami lényeg és a szerint akarunk élni, akkor mindnyájan Jézus követői vagyunk — vagy azok leszünk. Gondoljunk csak arra, ha egy tucat ember hallgat egy előadást, akármennyire érdekes, akármennyire elfogadják, amit az előadó mond, egy hónap múlva már nagyon is különbözőképpen emlékeznek vissza az előadásra. Ez nem azt jelenti, hogy „nekem igazam van, te tévedsz”, hanem egyszerűen azt, hogy nekem más fontos, más ragadta meg a figyelmemet, mint neked. De megegyezhetünk abban, mi volt az előadás lényege.

Pál leveleiből a kereszténység három alapvető hittétele vehető ki tisztán: Jézus történelmi személy volt, kereszthalált szenvedett és halála után mégis élt, tehát feltámadt. A tizenkilencedik század vége óta azok, akik a keresztény hitet támadják többször használják azt az érvet, hogy ezt biztosan csak kitalálták a korai keresztény közösség vezetői, azért, hogy maguknak hatalmat és kényelmes megélhetést biztosítsanak. Ez különösen megfelelt a kommunista propagandának, amelyik amúgy is minden megtett, hogy az Egyházat, és különösen a papságot, rossz megvilágításba helyezze. Ez az érv azonban vagy  teljes történelmi tudatlanságot, vagy a történelem tudatos meghamisítását mutatja. Az apostolok, és jónéhány korai keresztény, egyáltalán nem részesült a korabeli társadalom részéről  kedvezményekben, sőt. Pál maga írja a megtérése elötti időről, hogy üldözte a keresztényeket, és római és más nem-keresztény forrásokból tudjuk, hogy az apostolok majd mindegyike kínzást és kínos halált szenvedett hitéért. E mellett nehezen képzelhető el, hogy amikor Jézus kortársai közül még sokan, nemcsak követői, de ellenségei közül is éltek, létét ki lehetett volna találni, vagy olyan híreket lehetett volna terjeszteni róla, amelyeknek semmi alapja, és senki nem tett volna erről megjegyzést.

A feltámadás kérdése nyilvánvalóan hit dolga: valaki vagy hiszi, vagy nem,  ha nem, semmi történelmi adat sem győzi meg az eset történelmiségéről. A feltámadás körülményeit az Újszövetség egyetlen írása sem részletezi. Jézus vitathatatlanul halott volt, amikor testét a keresztről levették; római katona nemigen tévesztett volna el egy holttestet, amibe lándzsáját döfte egy kómában lévő vagy halált tettető élő testtel, már csak azért sem, mert római törvény szerint ha a halálraitélt elszabadult, helyette a katonát végezték ki, aki őrizte. Az evangéliumok egyszerűen csak annyit mondanak, hogy a sírt, amibe a halott Jézust tették, reggelre üresen találták. Viszont sokkal részletesebben beszámolnak azokról az alkalmakról, amikor a kezdetben ugyancsak kételkedő tanitványok személyes tapasztalat alapján meggyőződnek arról, hogy a meghalt Jézus mégis él, tehát bár igazán meghalt, találkoztak, nem egy szellemmel vagy kisértettel, hanem ugyanazzal a személlyel, akit éveken keresztül ismertek és követtek. Nem lényeges, hogy a találkozások pontosan úgy történtek-e, ahogyan az evangelisták leírták azokat, hanem, hogy akik átélték, kétségen kívül meg voltak győződve, hogy ez valóság volt. Nem egy-két, vagy éppen tizenegy emberről van itt szó (Judás már akkor nem élt), hanem Pál szerint  meglehetősen nagy tömegről, „akik közül sokan” még éltek, amikor a korintusiakhoz írt első levelét megírta. Hogy ezek a szemtanuk mennyire meg voltak győződve arról, hogy Jézus valóban feltámadt, ugyanaz az érv bizonyítja, mint amit fentebb emítettem: hajlandók voltak érte meghalni.

Az Apostolok Cselekedetei tovább visznek minket a korai kereszténység történetében. A feltámadt, hús-és-vér Jézus „felmegy a mennybe”, eltávozik a tanítványok életéből, bár megigéri, hogy valamilyen módon mégis velük marad a világ végéig. Pünkösd óriási változást hoz a tanítványok és követőik életében, illetve magatartásában. Azok, akik a keresztrefeszítés után félelmükben bezárkóztak, Péter, aki háromszor tagadta, hogy akár csak ismerte volna a bajban lévő Jézust, most kiállnak és nyíltan, bátran és hangosan vallják hitüket. Az alakuló közösséget, illetve közösségeket két dolog tartja össze: a közös hit és a szeretet. Emberek ők is, nem tökéletesek. Mind az Apostolok Cselekedetei, mind a levelek bőségesen bizonyítják, hogy békéjük nem volt zavartalan és nem éltek valami mesebeli, tökéletes utópiában. Eléggé mások voltak, másképp viselkedtek a többségtől,  hamarosan  bajuk is volt a hatalmon levőkkel és nem egyszer a körülöttük élő néppel is, már mielőtt a nagyarányú keresztényüldözések megkezdődtek. Voltak a közösségen belül és a közösségek között is problémák. Szent Péter és Pál között meglehetősen éles vita folyt arról, hogy a pogányságból megtért híveknek be kell-e tartania az Ószövetségi törvényeket,  illetve melyek azok, amiket be kell tartani.  A korintusi közösségen belül baj volt a szeretetvacsorával, a szentmise korai formájával, mert mindenki ette a sajátját, anélkül, hogy megosztotta volna azokkal, akik szegények voltak, így volt aki teletömte magát, más meg éhesen maradt, és folytathatnám a példákat. De mindez átmenenti volt. A problémákat, vitákat megoldották, és amikor a jeruzsálemi közösség bajba került, a korintusiak az elsők között voltak, akik segitették; Péter és Pál az egyház két legnagyobb alakja lett, kölcsönös megbecsüléssel és egymás iránti tisztelettel. Az első század, sőt századok keresztényei hittek Isten megváltó szeretetében, a feltámadásban és abban, hogy Isten velük van. Ez biztonságot adott nekik, felszabadította őket, hogy örüljenek akkor is, ha bajban voltak, ők is szeressenek, nemcsak  hittestvéreiket, de  ellenségeiket is, hogy megértők legyenek azokkal szemben is, akik másképp gondolkoznak, mint ők.

A husvéti idő erre emlékeztet, ezt ünnepli. Kétezer év távlatából nézünk vissza, és talán egy kicsit irígykedünk is, milyen szép, milyen jó volt! Bár ma is így élhetnénk!

Ma már több mint két milliárdnyian, a föld lakosságának egyharmada, valljuk magunkat kereszténynek, Jézus Krisztus követőinek, tanitványainak. Milyen szép is lenne, ha mind – az enberiség egyharnada - így viselkednénk! Hiszen akkor az egész világ megváltoznék

! Lehetetlennek látszik? Pedig nem is lenne olyan nehéz ezt megvalósítani, hiszen tulajdonképpen csak egy emberen múlik: rajtam  . . .