Ottawa, 2009. augusztus 14.

Lapohos Tibor (tibor.lapohos@rogers.com

“…Édes néném, mi jó a földön járni! Látja kéd, még Szent Péter is megijedtet volt, mikor a vízben sipadoztak a lábai. Hát mi bűnösök, hogyne félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordult egyik oldaláról a másikára, mint az erdélyi nagy hegyek. Némelykor azoknak a tetején mentünk el, némelykor pedig olyan nagy völgyben estünk, hogy már csak azt vártuk, hogy reánk omoljanak azok a vízhegyek. De mégis olyan emberségesek voltanak, hogy többet nem adtak innunk, mintsem kellett volna. Elég a', hogy itt vagyunk egészségben…” Mikes Kelemenhez hasonlóan mi is megérkeztünk, ki-ki a maga tengerén, és most közeledik egy 90-es évforduló, tenni kéne valamit. Itt, Ottawában, is megmozdult már valami folyó hó 12-én, az alábbi gondolatok ezzel kapcsolatosak.

Nagyok voltunk, picik lettünk – nem számítunk. Nincs kőolajunk, nemes fémünk, drágakövünk – nem tartanak számon. Nincs sok pénzünk meg nagy bankunk – nem ismernek. Amink volt feldarabolták meg elvették, amink van az becsület és azt is próbálják bemocskolni. Vajon miért?

Az emberiség a legelkeseredettebb harcát a tudatlansággal vívja. Ez mindig így volt, és így is marad, de csak ezen csatán keresztül lehet örök békéhez és megnyugváshoz jutni. Egy vérontással legyőzött nép utolsó génje létezéséig is lázadozni fog, még akkor is ha ez egy hamvadó tűz némaságában történik. Sohasem adja fel, akárcsak a folyó, melynek legcsendesebb vize is partot mos – különben is, ki tudja annak eredményét kivárni? Ellenben ott van az ember, ki erős akaratával még a természet emberfeletti erejével is megtanul elbánni – így a tüzet is kiolthatja, a vizek útját is elállhatja. Mi sem vagyunk legyőzhetetlenek, senki sem az. Az, hogy létezünk, valószínűleg ellenségeink könyörületének is tulajdonítható. Ezt kellene megragadnunk, kiterjesszük, felhizlaljuk. Rosszakaróinkat is nekünk kéne nevelni ahhoz, hogy ne próbálkozzanak többet bántani bennünket és hagyjanak létezni békességben, velük egyenjogban.

Meg kellene ismertetnünk népünket és történelmünket a világgal. Az otthonmaradottak viaskodnak a mindennapos megmaradásért, nem sok erejük meg idejük marad a világ támogatásának feltámasztására. Hangot és képet kellene adjunk népszokásainknak és mivoltunknak. A mai világban mindez borzasztó nehéz – talán mindig is az volt – de ugyanakkor, a múlt írástudatlanságához és hírközléshiányához mérten, könnyű is. Azaz könnyű volna, ha széles körökben figyelt hírközlő eszköz állana rendelkezésünkre. Ilyen nincs, legalábbis nem tudok róla. Nem vagyok nagy TV-néző, de ami fontos számunkra, csak eljut hozzám is. Ennek ellenére, amióta Kanadában élek, még csak két alkalommal hallottam vagy láttam, teszem azt a CTV nagyközönséghez szóló csatornáján, magyar hivatkozású híreket: egyszer 56-ról, egyszer pedig a Gyurcsány-kormány elleni tüntetésről. Ezen alkalmakkor sem a megfelelősúlyú hangokat szólaltatta meg a sajtó. Csakis a szenzáció miatt tették közzé. A tudósításban semmi rokonszenvet nem nyilvánítottak. Igaz, hogy a pártatlanság az újságírás szerves része kéne legyen, de a szavak szárazsága igazából az érdektelenség gyermeke…

Szükségünk volna egy pennára, mely közölni tudna rólunk, mégpedig egy olyan képkeretben mely érdekelné a világot. A mai anyagias földkerekségen ez már csakis úgy lehetséges ha a néző- vagy olvasóközönség, illetve hallgatóság, már az első szóból is kap valami kézzelfoghatót. Ilyen az ember, inkább kapni szeret mint adni. Barátságosabb hangon fogalmazva, kapnia kell előbb ahhoz, hogy adni akarjon.

Felmerül a kérdés, miért is írjanak rólunk, miért is próbálják bekötni sebeinket? Mert például, nagyon jól elszórakoznak egy olyan rendezvényünkön, ahol gyerekeik sem unatkoznak. Igen, gyerekeik, és ez nagyon fontos. Ők azok, akik majd esetleg tovább támogatják majd a mi leszármazottainkat, segíthetnek az ép elmék kialakításában és az összetűzések megelőzésében. Mindannyian voltunk gyerekek és tudjuk, hogy milyen borzasztóan unalmasak lehetnek a múzeumok, hangversenyek, előadások, főleg ha még csak nem is a mi nyelvünkön zajlanak. Csakis úgy válnak elviselhetővé és emlékezetessé, ha rész tudunk venni bennük, olyannyira, hogy legközelebbi alkalommal szüleinknek semmiképp sem lehet más választása, minthogy újra elvigyenek oda bennünket. Csakis így lessük majd a hirdetéseket keresve az újabb lehetőségeket és szólunk hozzá olyan témákhoz, melyek igazából nem tartoznak szívügyeinkhez. Amennyiben egy rendezvény csakis az anyanyelvűekhez szól, nem tekinthető másnak, mint hagyományőrzésnek. Ha ellenben körön kívüliekhez is elérhet, akár a történelemírásba is beleszólhat, még akkor is, ha azt a valóságban csakis a győztesek írják. Mert ez sajnos így van ám, ők forgatják a tollat.

…A bejáratnál egy hatalmas földgömb, rajta a kontinensek, Kanada és Magyarország határai élesen kiemelve. A kanadai Magyar Házakat egy-egy apró, betűzött zászló jelöli, hadd tudják meg az emberek merre érdeklődjenek ha még ehhez hasonlót szeretnének látni, hallani. A földgömb mellett egy nyilakkal teli tegezt viselő ember áll, íjjal a kezében. Őseink viseletét hordja magán, hátán egy hatalmas felirat: “Attila (the hun)”. A gyerekek itt kivörösödnek az izgalomtól, mert célbalőhetnek és egy kis apróságot kaphat nyereményül.

Egy lépéssel bennebb Árpádot csodálhatják meg, ugyancsak meglehetősen tisztes és hiteles öltözékben. Akárcsak Attila, egy tábla mellett álldogál, rajta egy fontos évszám. Bemutatkozik és fogadja a vendégeket.

Szent István egy lépéssel odébb ül kezében a jogarával. Királyi mivoltáról díszes öltözéke félreérthetetlenül tanúskodik. Mellette egy ember nagyságú címer büszkélkedik.

Dobó István az egri falak mögül vizsgálja a “betolakodók” rendjét. Török bugyogóba öltözhetnek a vendég gyerekek és megvívhatják a nap első csatáját: “adj király katonát” vagy célbadobás a verseny lényege. Az egri meg a mohácsi csatákról egy röpke leírást vihet el innen a látogató.

Van nekünk két matematikusunk, kik korszakalkotó munkásságról tettek tanúbizonyságot. Apja megírta a “Tentamen”-t, fia meg “a semmiből egy új, más világot teremtett” hozzá mellékletként, melyben a nemeuklideszi geometria áll és “Appendix” néven ismert. A két Bolyai, Farkas és János, a hiperbolikus forgástest, azaz pseudosphaera, mellett tartózkodik. Kezükben egy-egy, matematikai szimbólumokkal díszített könyv áll, melyből nagyon rövid ismertetőt nyújtanak át a kíváncsiskodóknak.

Tovább lépve Rákóczit is megcsodálhatják az emberek, gyerekeik pedig egy izgalmas kötélhúzás során labancként “háborúzhatnak” a kurucoknak beöltözött magyar cserkészekkel. Hogy mindez hogyan zajlott és végződött, tovább ecsetelhető, vigyázva arra, hogy az emberek átlagos befogadóképességének ne legyen sok, maradjon még erejük a hátralevőkre.

Kossuthal meg Széchenyivel is lehet itt kezetfogni. Mindkettőjük egy röpke bemutatkozó szöveget mond el. A komolyabb érdeklődők, akárcsak az eddigi állomásoknál, itt is kaphatnak egy negyed-oldalas fényképes ismertetőt, elvégre az írás meg a fénykép az emlékezés őre.

Fontos volna a 12 magyar származású Nobel díjast is megjeleníteni a színen, hadd lássa a világ, hogy népünknek is van kimagasló gyermeke. Ha mind a 12-őt nem is, de Szent-Györgyi Albertet feltétlenül megtalálja itt a látogató, mégpedig egy hatalmas C-vitamin tablettába öltözve. Erről minden C-vitamin elszopogatásakor a gyerek emlékezni fognak arra, hogy vannak magyarok is a világon1 és az egészségük megtartásáért fáradozott egy óriás szülöttjük.

Egy ósdi számítógépbe öltözött Margittai Neumann János Lajos (von Neumann) is itt tálalható, akárcsak Liszt Ferenc, Bartók Béla és Kodály Zoltán. Az ottawai Magyar kórus Bartók és Kodály darabokat ad elő. Hál’ Istennek nem is egy zongorista van kis közösségünkben és egy-egy ismertebb részlettel tudatosítják az emberekben, hogy a zenét szeretjük is, meg gazdagítjuk is.

Továbblépve megtekinthető a Nagy-Magyarország térképe is, melyen Trianon sebészeti beavatkozását kis zászlók jelölik. A hazánk szórványairól néptáncon és népzenén keresztül értesülhet a kedves érdeklődő. Részt is vehet benne, “nyitott” a tánc. Minden vidék szóhoz jut, tükrözvén ezáltal azt, hogy nem valótlant állítunk, még mindig élnek elhagyott fészkeinkben a testvéreink, akik még holnap is magyarul szeretnének szót váltani egymással. Persze nem csak hagyományőrzésből áll a magyarok világa, vannak fiataljai, akik szeretik a könnyűzenét. Ezt is volna ki felelevenítse miáltal Illésnek, Fonográfnak vagy akár Omegának is juthat a szóból.

Nagyon fontos az, hogy 1956 lyukas zászlója se hiányozzon a díszletek sorából. Egy orosz tank is jól fogna – az lenne ám az igazán izgalmas a gyermekek számára – de nem sok józanészre van szükség annak belátására, hogy ez nem kivitelezhető. Kartonból persze lehet valamit szerkeszteni. Kormos arcú fiatal legény meg leány osztogatja itt a röplapokat.

Természetesen a magyarok vendége nem távozhat üres hassal vagy szomjas torokkal. Egy csikós gulyást szolgál fel és a felnőttek szomjúságát oltó nedű csakis a magyar borok listájáról való. Tokaji címkés borosüvegbe van öltözve a tokaji felszolgálója, míg az Ergi Bikavér egy bikafejű üvegbe bújt ember kezéből kerül a pohárba.

A látogató ösvényét akár egy petíció aláírására alkalmas asztal is zárhatja, holott ez nem éppen ideillő, még akkor sem ha nagyon is idejeszerű. Ez elriaszthatja vendégeinket a jövőbeli látogatásaiktól. Egyelőre elég volna minél több rokonszenvet kelteni. A Magyarok Világszövetsége természetesen mindenképpen szerepelhet, ha másért nem is, a létezése puszta hirdetéséért. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy a látogatók inkább mint jó szomszédot támogatnának bennünket, nem pedig mint világszövetségi tagot. A legfontosabb az volna, hogy tudassuk a világgal, hogy élünk ugyan és lélegzünk, de szép lassan csak egyre kevesebb levegőhöz jutunk. Velünk is lehet egy kicsit többet foglalkozni.

1 http://www.kulugyminiszterium.hu/NR/rdonlyres/4ACEE8B8-5887-4341-803F-8454E4828269/0/nobelmagy.pdf