Ki a magyar?

„Sofian El Kheloufi” — ezt a nevet olvasva az ember nem gondol magyarra, még akkor sem, ha esetleg magyarosan írják: „El Kheloufi Szofián”.

A név idegenül hangzik, inkább valami arab népből származó, muzulmán ember neve lehet. És valóban, Szofián apja marokkói születésű, muzulmán vallású. Szófián azonban a montreali 23. Szent László cserkészcsapat legújabb őrsvezetője, aki az elmúlt nyáron Filmoreban a központi őrsvezetőképző tábor 31 jelöltje közül harmadikként végzett, a plébánia egyik állandó ministránsa és talán legfiatalabb olvasója. Édesapja Magyarországon ismerkedett meg későbbi feleségével, és ketten gondoskodtak róla, hogy gyerekeik mindkét nép és kultúra értékeit megismerjék (Szofián nővére, Jamilla a lánycsapat segédtisztje, bár most tanulmányai miatt nem vesz részt a csapat munkájában).

Örülünk Szofián sikerének. A cserkészcsapat vezetői és tagjai előtt egy pillanatig sem kétséges, hogy Szofián ugyanannyira magyar, mint bármelyik más cserkész. De a helyzet eléggé szokatlan ahhoz, hogy rávilágítson a kérdésre: tulajdonképpen ki a magyar? Mi az, ami egy személyt magyarrá tesz?
A legtermészetesebb válasz, ami talán először jut eszünkbe az, amit Petőfi így fejezett ki, „magyar vagyok, magyarnak születtem”. Első látásra ez teljesen egyszerűnek, szinte magától értetődőnek hangzik, de ez csalóka, mert, bár megadja egy feltételét annak, hogy valaki magyarnak mondja magát, de mit jelent, hogy valaki magyarnak született?
Mondhatnánk (és sokan mondják is), hogy az a magyar, aki Magyarországon született. De vajon ez Nagymagyarország határait jelentené? Hiszen milliónyian vannak, akik Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken, vagy a mai Burgenlandban születtek, akik meglepődnének, sőt, esetleg sértésnek vennék, ha őket magyarnak tartanák. A mai Magyarországon?

Ez kizárná azokat, akik az elszakított területeken élnek. Aztán, nem tudunk-e mindannyian valakiről, aki Magyarországon született, talán ott is nőtt fel, de ma, itt, Kanadában, nemcsak hogy nem törődik a magyar közösséggel, vagy azzal, mi történik otthon, de nem is akar erről tudni, és nem egyszer még takargatja is, le is tagadja, hogy magyarnak született.
Magyar család? Szófián bizonyítja, hogy az sem meghatározó. Néhányat a legkisebb magyar faluk közül kivéve,  minden névlista bizonyítja, mennyi magyar külföldi családok leszármazottja (nem kivétel jelen sorok írója sem!)  Mi hát, ami valakit magyarrá tesz?

Nem kétséges, hogy az egyik fontos tényező az, hogy valaki magyarnak vallja-e magát. Ez persze a mi helyzetünkben szintén kérdéseket vet fel. Akik életük nagyobb részét Kanadában, vagy máshol töltöttük, azoknál felmerül a hovatartozás, a haza kérdése. Magyar vagyok-e elsősorban, vagy kanadai?
A kérdésnek ez a formája azonban félrevezető, téves feltételezéseken múlik, mint amikor egy gyerek megkérdezi az apját vagy anyját, engem szeretsz-e jobban, vagy a testvéremet? Félrevezető, mert a szeretetet, akár szülői szeretetről, akár hazaszeretetről van szó, ha igazi szeretet, nem lehet fokozni, nem lehet „jobban” vagy „kevésbé” szeretni. Az igazi szeretet ön-odaadás, a másiknak magam elé helyezése. Magamat nem tudom  „jobban” adni: vagy odaadom magamat, vagy nem; vagy magam elé helyezlek téged, vagy nem. Igaz ez a hazaszeretetnél is: vagy fontosabb nekem a haza sorsa, mint az enyém, vagy nem.

Vannak többé-kevésbé tragikus helyzetek, amikor egy szülőnek választania kell két gyereke között. Ez lehet valami olyan mindennapi dolog, mint ki kapja meg a nagyobb almát; ezt aránylag könnyű megoldani: ma te, legközelebb ő. Nagyritkán komoly dolgokról lehet szó, és ilyenkor a nagyon is sajnálatraméltó szülőnek más szempontokat kell figyelembe vennie, bármennyire is fáj, akármit választ. De a gyerek kérdésére csak egy lehet egy szülő válasza (ha megérdemli ezt a nevet): én mindkettőtöket egyformán szeretlek, de másképp.
Lehet Magyarországot és Kanadát is egyformán szeretni és szolgálni, de azt másképp kell kinyilvánítani. Fiam a fiú cserkészcsapat parancsnoka, és a kanadai hadsereg önkéntese. A két nagyon is különböző feladatot saját meghatározása szerint azért vállalta, mert vissza akarta adni annak egy részét, amit kapott: a cserkészettől és azon keresztül a magyarságtól, és Kanadától, amiben felnőtt.

Magyarnak lenni elsősorban azt jelenti, a magyarságért érzett szeretetünket cselekedeteinkben, gondolkodásunkban, magatartásunkban és, igen, vállalt munkánkban és áldozatainkban is, szolgáljuk-e.
Mindenkinek a helyzete más, mindenkinek magának kell megtalálnia, hogy miben tud szolgálni. De ha nekem nem fontosabb a népem sorsa, mint a sajátom, nem mondhatom, hogy magyar vagyok — de azt sem, hogy kanadai. „Magyarnak születtem”, de több mint fél évszázada Kanadában élek. Ami vagyok, az két nép értékeinek, hagyományának, munkájának köszönhetem, amit kaptam, része annak, ami vagyok. Ha ezt nem tanúsítja egész életem, nem vagyok egész ember sem.