Levél Ausztráliába

Csapó Endre úrnak, a Magyar Élet főszerkesztője,
Ausztrália

Bácsalmási  István

Kedves Endre,

                Nem gondolom,hogy közelebbi címet kell írnom. Köszönöm,hogy elküldted Január 29.-i cikkedet  „Eredj ha tudsz...” hozzászolásra. Nem ez az első cikked  az emigráció és az otthon kapcsolatát illetően és gondolom nem is az utolsó. Bizonyosan elküldted írásodat több hazai ismerősnek, írástudónak és talán politikusnak is, hiszen az ő hozzászólásuk  célodat  illetően  igazán fontos.
Remélem azt is,hogy otthoni látogatásaid, előadásaid sokkal biztatóbb jeleket adtak a két, az emigrációs és az otthoni magyarság kapcsolatait illetően,mint  amivel saját tapasztalataim engem elláttak. Én több jelét láttam a közömbösségnek, közönynek, mint bármilyen komolyabb érdeklődésnek. Hazalátogató ismerőseim is ilyen véleménnyel jönnek vissza. Nem akarom állítani,ezért inkább csak azt írom, hogy azok a hazai  újságok, amelyek az évek során  az én kezembe kerültek, nem bővelkedtek  emigrációs tartalmú cikkekkel, értekezésekkel. Pedig éppen az otthoni helyzet miatt, legyen  az politikai,  gazdasági vagy társadalmi, az útkeresés, a jobb helyzet akarása, a kapcsolatok  kiépitése mindenki szeme előtti érdek kellett volna legyen és arról nekünk is értesülnünk kellett volna. Legalább is többször és szélesebb körben. Éppen a média az, amelyiknek  az emigráció értékéről az otthon számára bizonyságot kellett volna adnia és a közeledést építenie.
Az emigráció nem is beszédtéma. Ez az egyik legfőbb oka annak,hogy miért nem hiszem, hogy az „emigrációs nép” megjelölés alakalmazható volna  ránk. Sem Rákóczi sem Kossuth emigrációja nem hozott változást az otthon életébe mint ahogy a mienk sem. Legalább is  nem tudatos, pozitív értelemben. Az egyetlen hatás  pusztán érzelmi volt Kossuth ideje után és   veszteség,  amit  mi jelentettünk számban és különböző értékekben, de amelyik nem vált otthon tudatossá. Ha ezt összevetjük egyes dél-amerikai vagy afrikai államok emigrációjával, azok hazatéréseivel és otthoni  szerepével, akkor a különbség igazán élesebbé válik. Viszont  annál inkább fontos az a munka, amivel Te ezt a kérdést magadévá tetted és  a helyzeten változtatni igyekszel.

Talán éppen az eddigi események teszik fontossá az emigrációnak szélesebb,történelmibb  tárgyalását mint csak a politikai vonatkozások emlegetését. Ha így van, az eredménynek előbb utóbb látszania kell majd.  A nemzetiségi és a magyar emigráció különválasztása  annál is nehe- zebb, mert a különválasztás nem az emigráció idejéből való,  de későbbi keletű és kérdéses,hogy az emigrálásnak milyen okai voltak. A származásnál a hovatartozás érzete és tudata nálunk sokkal  fontosabb és  én csak a  magukat kifejezetten nem magyaroknak  valló emigráltakról mondanék le. Bármelyik korban éltek is.
Nagyon érdekesnek találtam a katonai, a háborús emigráció kifejezést a politikai emigrációval szemben, noha nem tudom elfogadni, ha egyáltalán jól értettem a szembeállítást. Kétségtelen, hogy sokan mint katonák,a hadsereg tagjaként hagyták el az országot és maradtak is idegenben a második világháború után. Szabadjon csak megkérdezni,ugyanígy történt volna ez, ha  bennünket az angolok, az amerikaiak,a franciák vagy éppen az olaszok szálltak volna meg az oroszok  helyett? A  kijövetel oka lehet, hogy katonai engedelmesség volt, de a kint maradásnak már nem katonai, de politikai oka, a kommunizmus volt, s ez igazán politikai oknak nevezhető.

Csak úgy mint azok esetében akik a háborút követő években határozták el vagy voltak kénytelenek elhatározni  az ország elhagyását.
A  „nemzeti  emigráció”  gyűjtő neve és   fogalma, mint írtad is, igen találó a világháború és az 1956-os  forradalom  menekültjeire  egyaránt. Ennek használata igen helyes.
Az igazi nagy kérdés,hogy miért történt, hogy ennyi ember, ennyi magyar, akiknek ugyanazon ok miatt, - a bolsevista embertelenség miatt kellett elhagynia hazáját, nem tudott gyakorlatilag  haza találni, az otthon részére is szükségesnek érzett, szükségesnek és fontosnak elismert kapcsolatot  megtalálni?
Akkor, amikor ez az otthoni kapcsolat kiépülhetett volna, az emigrációs magyarok  nagy  része már vagy ezért vagy azért nem volt olyan helyzetben, hogy megélhetési versenytársa lehetett volna az otthon élőknek. Családi körülményeiket tekintve sem. A jó szándék azonban nem hiányzott a kézfogásra, az együtt munkálkodásra a magyar jövőt illetően.

Nem tudom,hogy ez a kérdés valaha elhangzott-e, hogy a mi közeledéseink helyesek voltak- e vagy sem? Világos volt-e mindaz amit mi mondtunk, amit mi hazafelé mutattunk. Amit felajánlottunk az otthon élőknek, ami értéket jelentett volna számukra olyannyira, hogy azért minden  kétséget,félelmet vagy beléjük nevelt ellenszenvet félre tudtak volna tenni? Erre sem mi,de az otthoniak sem adtak választ.
Valamilyen  formában  a csöndnek, az egyoldalú hallgatásnak vége kell lennie, ha   kapcsolatról még egyáltalán beszélni akarunk. Főleg ha utódaink, a másod-, harmad-generációs magyar származásúak és az otthon kapcsolatáról akarunk beszélni.

Az ,hogy azokra bízzuk ezt a kérdést,  akik most, a maguk jövőjének keresése miatt  hagyják el az országot, nem látszik biztatónak mert ők először is túl kevesen vannak, hogy hatásuk érezhető legyen a még itt feltalálható  magyar értékek felismerését,  azok aktiválását és az otthonnal való kapcsolat kiépítését illetően.  Az idő nem áll meg . A külföldi kapcsolatokat értékelő értelmiségnek, az egyháziaknak és európai kapcsolatba jutott politikusoknak kell otthon elindítani egy igen komoly változást,  az otthoni komoly politikai, gazdasági, társadalmi változás részeként, hogy a magyar származású külföldiek beépítése a magyarság érdekszövetségébe minden  magyar érdekében meg -  történhessék.     Valamikor 2004-ben egy európai társadalmi értekezleten Romano  Prodi előadá- sában azt vélte, hogy Európában  a különböző nemzeti kultúrák  nem ütköznek majd össze,  de viszont az önző kisebb csoportérdekekre épült irigységgel még sok baja   lehet Európának. Nem tudom, hogy most öt évvel később hogyan látná ezt a kérdést Prodi, de ha a magyar társadalmat nézzük, nem szabad ezt a figyelmeztetést sem figyelmen kívül  hagyni.
Ha a  tapasztalt kapcsolathiány   a magyar társadalom és az emigráció között  ilyen vagy hasonló okok miatt van, akkor  az kétségtelenül nem politikai, de erkölcsi, lelki és szellemi téren javítható meg elsődlegesen. A mindenki által szóvá tett  és vélt  közömbösség több mint 40 év önvédelmének  maradványa is lehet  és így nem bűn,  viszont figyelmünket  erre kell központosítani hogy sikeres lehessen a közeledést építő  munka. Mások példája mutatja azt is,hogy ebben a  munkában  mindenkinek  felelősséggel kell részét kivennie.  Ugyanakkor be kell látnunk azt is, hogy„mindenki” mindig is szolgálni tudó vezetőkre szorult  és szorul ma is ha eredményeket akarunk elérni bármely „mindenkit” érintő problémában.  Ilyen vezetők jelenlétének mindig is félre nem ismerhető  jelei vannak. Mi  még nem látunk ilyen jeleket. A munka, talán, a mindenkit szolgálni képes vezetők felkutatására szorul.

                További jó munkát, sikert kívánok

(Bácsalmási)  István