Öregedéssel járó öröm, de egyben bánat is, ha valaki átadja  helyét a buszon.

Évekkel ezelőtt, diplomatikus  főnököm egy összejövetelen "ifjú hölgynek" nevezte egyik kolleganőnket. Magamban akkor mosolyogtam, mert az a hölgy legalább 50 éves volt- ami akkor  öregnek számított az én harminc-valahány éves szememben.

Vagy negyven évvel később ez az eset jutott eszembe amikor, sorba állva egy üzlet pénztáránál, egy úr sietett el mellettem, mondván, "Bocsánat, ifjú hölgyem." Ezt biztos jelének vettem annak, hogy én is, valljuk be, öregszem.

Vannak más emlékeztetők is. Utálok  felszállni a buszra és metróra. Boldog vagyok ha sikerül üres helyet találnom, de ez  ritkán fordul elő. Amint beteszem a lábam a zsúfolt buszra, valaki felugrik és átadja  helyét. Úgy látszik bizonyos eltérés van aközött, amit én otthon a tükörben látok és amit mások látnak. Úgy érzem láthatatlan "senior" tábla lóg rajtam.

Régebben névtelen utas voltam. Most úgy érzem, behatoltak magánéletembe, kategóriába soroltak.   Persze, ennél csak az rosszabb, amikor tömött buszon végig kell állnom.

Barátaim korholnak álláspontomért, mondván, legyek hálás ha valaki átadja helyét. Megfogadtam tanácsukat és, noha még mindég bánt a dolog, bájosan " köszönöm"-öt mondok minden alkalommal.

Sajnos  néha még okiratok is emlékeztetőül szolgálnak "senior" voltomra, amint ezt akkor tapasztaltam, amikor nemrég az útlevél osztályon jártam. Az ajtónál kérték, mutassam be kanadai állampolgársági igazolványomat.

Emigráns lévén, sohse gondoltam volna, hogy ez az okirat mások részére is érdekes adatokat tartalmazna. Az útlevél osztály tisztviselője azonban más véleményen volt. "Maga kanadai állampolgár lett 1958-ban?" csodálkozott. "Az bizony régen volt!"

Ezt úgy mondta,  mintha legalábbis a kanadai konfederáció előtti generációhoz tartoznék. Szomorúan vettem tudomásul, hogy már az útlevél osztály sem biztos menedékhely.

Mint minden "senior", örülök amikor "senior discount" árengedményben részesülök mint "aranykorú". 

De, kérem, muszáj hogy rögtön engedményre jogosultnak nézzenek amikor megjelenek a pénztárnál a moziban, buszállomáson, gyógyszertárban?  Könyörgöm,  kedves pénztáros, nézzen rám és ne soroljon rögtön az "aranykorú" kategóriába. Engedje meg, hogy ezt  ÉN közöljem - tegyen boldoggá!

Azt is szeretem, ha a vonatállomáson a sor elejére engednek mint "seniort". Igaz, hogy ezt kissé túlzásba vittem a múltkor, mikor  magam-korabeli barátnőmnek ajánlottam, hogy a buszra váró hosszú sor elejére álljunk be a végállomáson. Sajnos, vagy szerencsére, senki sem tiltakozott!

Most, mint öntudatos "aranykorú", lelkileg felkészülve nézek a nap - és az ifjú generációval. való találkozás - elé. Csak egyetlen  kérésem van. Kérem, legalább egyszer ne emlékeztessenek arra, hogy öregszem. Hadd élvezzem azt az illúziót, hogy külsőleg is olyannak tűnök, ahogy belsőleg érzem magam - fiatalnak, mint bárki más!

Fenti cikk a montreali The Gazette  2007 június 4-i számában jelent meg. Magyarra fordította a szerző.