Az újév már bekopogott. Zsófi ágyban várta az éjfélt, mert nyolcadik hónapos terhessége egyre kellemetlenebbül kínozta. Fáradt volt, a vacsorakészítés kimerítette. Az anyósáék még mosogatni sem segíthettek, mert a szokásos kártyapartiról nem akartak elkésni. Édesanyjáék nem mozdulhattak ki otthonról, mert a hónapok óta kómában levő nagymamát nem hagyhatták magára. András a tévében a kabaréműsort nézte, elvégre "ennyi kijár az embernek, ha már itthon kell töltenie a szilvesztert" alapon.

Zsófi leszedte az ünnepi asztalt, éppen a mosogatás végére ért, amikor Sanyi telefonált. Távoli rokon és barát volt Sanyi, kellemetlen modorú, nagyhangú, ezúttal azonban emberien megszeppent és szenvedő. Felesége császármetszéssel megszülte gyönyörű kislányukat, mondta. A baba azonban nem fog megélni, mert súlyos szívelégtelensége van. Talán még annyi élete sincs, hogy a kismama ébredéséig kibírja. Lily nem is fogja látni kicsinyét. Sanyi kétségbeesetten kérdezte: úgy-e, meg kéne kereszteltetnem, ameddig még lélegzik? Zsófi belesírt a telefonba, nem bírta vigasztalni Sanyit. Tudta, ismerte azt a fájdalmat, ami Lilyre várt. Neki két évvel azelőtt halt meg a kisbabája. Ez a hír annyira felkavarta, hogy nem tudott többé semmi másra gondolni, csak arra a halálra született apró életre és az árvaságra ítélt édesanyára.

Koccantak a poharak közben mindenütt, puffogtatás, eszveszett ujjongás, visítozás tépdelte darabokra a csendet - szilvesztekor ez így szokás még a székely kisvárosokban is. Zsófi egy sültestálat törülgetett, amikor az erős görcs a hasába hasított. Arcára fagyott a könny a rémülettől, de a következő pillanatban az ismerős kis rúgás megnyugtatta. A fájdalom nem ismétlődött ugyan, de sietve azonnal ágyba bújt. Próbált nem emlékezni meghalt kisfiára, akit el sem temethetett. mire össze tudta szedni az erejét, a kis tetemet már rég behajították a kórház szemétporlasztójába. Sanyiékra gondolva koppant el a szeme. És ekkor megkezdődött a gonosz, boszorkányéjszaka. Negyedóránként csörgött a telefon, mindig ugyanaz a nő kívánt Andrásnak boldog újévet. András nem kapcsolta ki a készüléket, élvezte a játékot, nem törődött egyre nehezebben lélegző felesége zaklatottságával. Zsófinak úgy tűnt, soha nem virrad meg, de aztán mégis eljött a reggel. Alig bírt kimászni az ágyból, az éjszakai mámorba zuhant férjén kellett átlépnie, ami nehezen ment. Sírhatnékja volt a kialvatlanság, az éjszakán át folyó megaláztatás miatt, de a szíve alatt érzett apró rugások enyhítették a keserűségét. 

Újév napján a levegő szinte ropogott - hideg és friss volt. A hó nehezen ülte meg a fákat, nem tudott lepotyogni az ágakról, mert a fagy mozdulatlanná dermesztette. Zsófi sétált kicsit az udvaron, próbálta rossz érzéseit elfelejteni. Este édesanyja lépett be, rövid ideig magára hagyva az eszméletlen nagymamát. Zsófi boldog volt, hogy anyja vidáman érkezett, mintha nem is lett volna semmi gondja-baja. Fonott kalácsot hozott, Zsófi pedig töltött tojással kínálta. Éppen a kanállal a tojás alá nyúlt, miközben édesanyja azt mesélte, hogy a húga végre bemutatta a fiút a családnak, akiről eddig tudtak ugyan, de még nem látták. Akkor, abban a pillanatban megszakadt a világ. Hatalmas vértócsa lepte el a padlót Zsófi alatt. Csak egy meleg villanás futott le a lábán, és minden elvégeztetett. Első gondolata az volt, hogy nem láthatja ilyen véresen az orvos, még elítélné, hogy nem zuhanyozott, de aztán belehasított a rémület: még másfél hónap van hátra a szülésig! Édesanyja csak bámulta a lányát, még annyi ereje sem maradt, hogy a vejét kihívja a másik szobából, ahol éppen a szilveszteri kabaréműsoron hahotázott. András első reakciója az volt, hogy ivott már, nem vezethet, hívni kell a mentőt. Újév napján a mentősök is részegek voltak, nem jelentkezett senki. Valaki! Valaki kellett, mert a vér megállás nélkül folydogált lefelé a szoborrá merevedett, halottsápadt Zsófi lábán. Az édesanyja közben kirohant az ajtón, és percek múlva egy ismerőssel tért vissza, aki aztán beszállította Zsófit a kórházba.

Az ügyeletes főorvos alighogy megvizsgálta, a nővérnek mondott valamit, és hordágyon sürgősen a kórterembe vitette. Mielőtt magára hagyták, a lelkére kötötték, hogy ne moccanjon, bármi kell, csak nyomja meg a csengőt. Negyedóránként bedúgta az ajtón a fejét a nővér, éjfél előtt az orvos is. Ez az ember ismerte jól, első gyermekének halálakor is szolgálatban volt. Mi lesz a babámmal? kérdezte tőle Zsófi. Azt nem tudhatjuk, mert a vérzés nem akar elállni, nézett rá szánakozva. A nővér, egykori osztálytársa, olyan ridegen viselkedett, mintha soha nem ismerte volna, egy szóval sem bátorította.

Zsófinak úgy tűnt, mintha ugyanazt az imádságot ismételgetné hangosan, amit gyermekkorában tanult az édesapjától, de nem volt ebben biztos. Gyengének érezte magát, és csodálkozott, hogy az akkori energiatakarékosság ellenére a villanyt egész éjszakára égve hagyták a szobájában. Az éjjeli ügyeletest felváltó orvos óránként becsoszogott hozzá és megkérdezte: Maga még él? Közben felrántotta Zsófi hasán a takarót és megállapította, hogy még mindig vérzik. Úgy telt el a nap is, mint az éjszaka, éppen egy kérdéssel bővült: Maga még él? Nem emlékezett arra sem, hogy valaki meglátogatta közben, és egy cserép rózsaszínű azaleát tett az éjjeliszekrényére. Estére úgy elbágyadt, hogy már nem is bántotta a goromba orvos csoszogása és szenvtelen kíváncsiskodása. Jól esett hallania napközben a nővértől, hogy a főorvos időről időre telefonon érdeklődött az állapotáról, aki aztán vacsora után hirtelen meg is jelent a szobában. Nem várhatunk tovább, mert kivérzik, mondta, perceken múlik, hogy műtőasztalra kerüljön. Minden pillanatban itt kell lennie az altató kollegának.

Altatnak? Nem altathatnak el, nekem gyerekkoromban szívproblémáim voltak, nem akarok altatást, tiltakozott Zsófi. A főorvos kissé meghökkent ettől, és próbálta magyarázni, hogy a kollégája legjobb a szakmában, nem fog semmi baj történni. Zsófinak akkor eszébe jutott Lily. Lily nem is sejtette, amikor bevitték a műtőbe, hogy mire kijön, csak halálos üresség lesz benne és körülötte. Nem, nem engedem, hogy elaltassanak, nyögte.

Az altatóorvos is megérkezett közben, és kacagva mondta, hogy eddig mindenki azt kérte tőle, nehogy felébredjen az operálás idején. Maga meg nem akar elaludni, nahát ez eredeti, kacarászott. A műtősök begurították a hordágyat, a főorvos levette róla a takarót és akkor észre vette, hogy megkezdődött a szülés. A kontrakciók gyengék ugyan, de egyre sűrűbbek lettek, így Zsófit nem a műtőbe, hanem a szülőszobába vitték. Perfúzióval gyorsítva a folyamatot talán megmenthetik az életét, döntött a főorvos szinte megkönnyebbülve, mert a vérveszteség miatt a császármetszés kimenetele már eleve kétséges volt.

Zsófinak nem voltak fájdalmai, nem is érzett tulajdonképpen semmit, csak figyelte a vele foglalkozókat. Amikor a főorvos azt mondta, hogy egyre gyengül a baba szívhangja, felüvöltött. Megölték a gyermekemet? Ezt is hagyták meghalni? Ordított, vergődött, kitépte a vénájából a tűt, öklével a főorvos hasába vágott. A bába meg a nővér felháborodott ekkora tiszteletlenség láttán, és durván lenyomták, majd visszaigazították a gyűjtőérbe a perfúziós tűt. Ismét csepegett a gyógyszer, de Zsófit már nem érdekelte semmi. A kórteremben tért magához. Kisfiút szült, ép kisbabát, kissé gyenge, mondta a bábasszony, de él. És egy adag altatót nyomott az intravénás folyadékba. Zsófi reggel hatkor riadt fel, amikor a takarítónő becsörömpölt a kórterembe. Mi van a babámmal, tud valamit, hogy van? kérdezte Zsófi.

Még szuszog, válaszolta közömbösen az asszony, mielőtt kilépett az ajtón. Téved, biztosan téved, ha él, akkor biztosan jól van, nyugtatgatta magát Zsófi, miközben kétségbeesetten nyomta az ágy oldalára erősített csengőt. Az éjszakai szülésznő nyitott be. Hogy érzi magát?, kérdezte. Aztán zavartan ugyan, de elmondta, hogy nincs remény a baba megmentésére. Hét hónapra született, hatalmas vérveszteség után, a placenta praevia ilyen, alig másfél kilósan jött a világra, és az apa telefonon utasította a kórházat, hogy ne tegyék inkubátorba. Ki tudja, mennyi bajuk lenne később egy ilyen koraszülöttel, mondta. Határozott kívánsága az volt, hogy tekintsék halott szülésnek az esetet. Még piheg, a vesetálban van, fejezte be.

Zsófi nem emlékezett vissza később, hogy ettől a perctől mi is történt tulajdonképpen. rémlett, hogy látta a babáját a vesetálban, amelyikben mint egy nyúzott nyúlfióka didergett még egy darabig, amíg szemétvödörbe nem dobták, de talán csak képzelte az egészet.