Alig egy szűk hónappal
70. születésnapja előtt Budapesten meghalt
Bartis Ferenc
író, költő, lapszerkesztő, az Összmagyar
Társaság alapító elnöke. Alig pár nappal
előtte még belepanaszolta a telefonba, hogy a verőlegények
annak idején jó munkát végeztek a szamosújvári,
jilavai börtönökben, és szétvert belső szervei
nagyon fájnak. "Vagy az orvosok betegek vagy én", írta
keserű bartisi humorral a "helyzetjelentést" a CÉH c. lap
januári számának borítójára is, de
azt is hozzátette, hogy még nem teszi le a lantot.
Mert szükség
van az ő gyergyói-csíki kemény szeleken edződött
nyakasságára, hogy a világ lelkiismeretét felrázza,
a világ szemét rányissa az összmagyarság sorsára.
Mert csakis az összmagyarság változtathatja bölcsőkké a
koporsókat, csakis az összmagyar összefogás képes
asztal alá kergetni a világ értékeivel galádul
sáfárkodó lucifereket.
Alig pár nappal előtte, pontosan hétfőn, még találkát
beszéltünk meg Bartis Ferkóval. Mert, bár nyögve és
a fájdalomtól elgyötörten, de hittel hitte, hogy együtt,
a jobbra felesküdött magyarokkal karöltve még rendbe tehetjük
ezt a cudar világot, "hogy legyen emberibb a magyar holnap". Pénteken
azonban feladta a betegségekkel vívott keserves harcot. Nem azért,
mert gyenge volt, nem azért, mert legyőzetett. Gyergyószárhegyi
székely Bartis Ferkót nem győzte le a halál, mint ahogyan
nem tudták legyőzni a bikacsököt kéjelegve forgató,
a nyelvét kitépni igyekvő gyilkos pribékek sem. Nem
legyőzetett a Vas utca elnémíthatatlan harcos költője,
csak Isten vette tenyerébe, mert úgy vélte, hogy elég
szenvedés méretett reá. Elcsendesedett, megpihent, "előre
ment", hogy eloltsa a pokol lángjait az utána érkezőknek.
Bartis Ferenc történelmet teremtett munkásságával.
Sápadt, törékeny egyetemistaként ama halottak napján,
amikor a pesti utcák kövei zokogtak az orosz tankok talpai alatt,
a Házsongárdi temetőben a széttépett és összetört
nemzet nevében harsogta bele a fagyos szélbe, "És mégis élünk!" Ezzel
a versével akkor és ott, a didergő
Kolozsvárott megpecsételte életét. Egész
nemzedéke életét. Ettől a perctől kezdődött
meg számára a pokoljárás. Ám a román
börtönök bugyraiban elszenvedett kínok kínjai
ellenére is talált egy "verssornyi időt", hogy hirdesse, "minden
nyelven csattog az ostor, de magyarul fájóbban csattog". Az összmagyarság
nevében mondta ki, hogy "Új eszme kell, látassék
jövője tisztán, emberül s szóljon halkan".
Fejet hajtva, halkan búcsúzunk tőle Végrendeleti végzés
c. versének töredékével:
"S ha a búcsúszavak elkonganak...
Jaj, ne.
Ne zárjátok le a koporsómat!
Hajdani cellámra emlékeztet
még a mélyben is engem.
Ne eresszétek bele a föld sebébe!
Még nem gyógyultam ki halálos
rabságomból ma se.
Legalább holtomban lehessek szabad!
Ne, azt se! Égessetek el!
S egy fenyőfa dobozban vigyetek haza, SZÁRHEGYRE,
s a Nagyhegy tetején
a Nagytemplom előtt
a két öreg fenyőóriás közé
úgy ékeljétek urnámat szülőföldembe,
hogy ne fájjon neki,
s mindig kezeügyében lehessek,
ha újra kell értelmezni a világot
gyermekei tekintetében" |