1943. januárjában
- hatvanhárom évvel ezelőtt - sűrű pelyhekben
esett a hó
messze Oroszországban. A "Csendes Don" vidékén.
az "URIVI HÍDFŐBEN" a Don folyó nagy
kanyarjában, elszabadulni készült a pokol.
A szörnyű hidegben, megfelelő ellátás és
fegyverzet hiányában honvédeink puskára
fagyott kezekkel várták a szovjetek támadását.
Az 1942-es harcokban a német és magyar
csapatoknak, nagy vér és anyagi veszteségek
ellenére sem sikerült az oroszokat átűzni
a Don keleti partjára. A nagy kanyarban, URIV-nál és
SCSUCSJE-nál megvetették lábukat.
1942. szeptembere óta erős hídfőállásokat építettek és
fejlesztettek ki egy stratégiai jelentőségű támadás
előkészítésére. Csapatainknak
ezen a szakaszon sem elegendő felszerelése,
sem fegyverzete, sem tartalékai nem voltak egy olyan
jellegű támadást megállítani.
A szovjet támadás az URIV-i hídfőből,
1943. január 12-én indult. Dermesztő
hidegben.
9.30-kor, heves tüzérségi és
Sztálin-orgona pergőtűzzel kezdődött.
10.30-kor két hadosztály - harckocsik támogatásával
- rohamozta állásainkat a 7. könnyű hadosztály
körletében. Mire a nap bíborvörös
köntösében nyugvóra tért,
a szovjet csapatok 6-10 km-es mélységben
behatoltak állásainkba.
A 2 hadsereg parancsnoksága még nem tartotta
kritikusnak ezeket a fejleményeket. Másnap,
január 13-án indított ellentámadásunk
azonban sikertelennek bizonyult a szovjetek főtámadása
következtében, amely a SCSUCSJE-i hídfőből
lépett közbe.
Az egész térségben, többszörös
túlerőben támadó szovjet csapatok,
egy hét leforgása alatt,
majdhogy megsemmisítették 2. hadseregünket.
A feljegyzések szerint, 1943. február hó közepéig
veszteségünk elesettekben, sebesültekben és
fogságba esettekben 120.000 fő volt.
Katonáink hiányos fegyverzettel - jóformán
nehéz fegyverek és páncéltörő
fegyverek nélkül -, kiéhezve, kimerülve és
agyonfagyva, mégis vitézül harcoltak
a támadók ellen. Magyar vérrel megakadályozták,
hogy a szovjet egy nagyobb méretű katlan-csatába
kényszerítse a Doni arcvonal védő seregeit.
Ezen az évfordulón most rájuk, a Doni
Hősökre emlékezünk, akiknek kezébe
a történelem adta fegyvert. Apáink és
nagyapáink voltak, akik elestek a szörnyű
télben, akik ott pihennek orosz földben, a
hótakarók alatt.
A nagy kanyar környékén most is hull
a hó, nagy pelyhekben, mint hatvanhárom
évvel ezelőtt. Ezen az évfordulón,
mint ha hallani lehetne a puskaropogást, a géppuskák
kelepelését, az ágyúk dörejét és
a sebesültek hörgését, a haldoklók
utolsó sóhaját ott a nagy kanyarban.
Aztán, csak az Észak-keleti szél
muzsikál.
Rájuk gondolunk, a Doni Hősökre a holtakra
az élőkre, a hozzátartozókra,
az egyre távolodó időre, amikor a "Csendes
Don"-nál élet-halál harcát
vívta a 2. magyar hadsereg.
Szarvas József London, 2006. január |