Podolini anziksz

Oly sok esztendőnyi készülődés után végre fölkerekedtünk, és megkerestük a Szepességben Podolint, azt a kis felvidéki várost, amelynek piarista algimnáziumában tanult 1888-1891-ben Krúdy Gyula. "Egy felvidéki kolostor növendéke voltam, és sokszor voltam csínyeim miatt bezárt diák, aki tintagaluskát ebédelt."

Az út, mert nem a mesék "paripáján száguldottunk", hosszúra nyúlt, volt hát idő arra, hogy megbeszéljük magunkkal, hogy ne 'a mesés múltat' keressük, hanem igyekezzünk elfogadni a valót és rácsodálkozva az újra, felfedezzük a tegnap nyomaiban is a mát.

Ajánlatosabbnak tartottuk ezt annál is inkább, mert ellenkező esetben nagy lészen csalódásunk, hiszen amit Krúdy "az emlékek és tűnődések fátylán át" jelenít meg, abba óhatatlanul belemosódik a gyerek- (és felnőtt)kor olvasmányélményei alapján - még oly szegényes - fantáziával szőtt saját világ, és az semmiképpen nem lesz és nem lehet azonos azzal, ami majd elénk tárul.

A 18. század derekától tehetősebb alföldi családok szívesen küldték gyermekeiket a felvidéki városokba, amelyek algimnáziumában "német szót" is tanulhattak. A történelmi Magyarország határán, a "gránicon", fekvő Szepességbe Árpádházi királyaink már a 12. századtól kezdve szászokat telepítettek be. A 'cipszerek' jómódú és öntudatos városainak életében döntő fordulatot hozott az 1412-es esztendő, amikor Zsigmond király, nem bírván másként előteremteni háborúi költségét, elzálogosított Lengyelországnak tizenhat szepességi várost, közöttük Podolint is.

A terület csak 360 év után, Mária Terézia idején került vissza Magyarországhoz. A zálogba csapott városokban békésen megfért egymás mellett magyar, német, lengyel és szlovák.

Podolint évekkel később így írja le Krúdy: "Mert a házak Podolinban mind egyformák. Csupa keskeny, sovány, emeletes házak, amelyeknek néha az emeletéről az utcára lehet lépni. . Mintha még mindig középkori város volna. . A kis, girbegörbe utcák fordulóinál minduntalan vártam, hogy elibém toppan egy fegyvertől zörgő, középkori vitéz." Az utcák íve, a házak jellege eltekintve attól, amit az elmúlt száz esztendő azóta rárakott, talán nem sokat változott, ami elibénk toppant, az túlontúl és fájón ismerős: munkanélküli segély kiosztására várakozó, csüggedt emberek gondterhelt csapata.

Egyébként 'béke és csend honolt' most a kis hegyi városkában. A várost egykor körbeölelő kőfalból nem sok maradt meg, a Déli bástya és a várfalmaradványok azonban némi fantáziával újra erőddé álmodhatók.

A piactértől nem messze megtaláltuk viszont a "sárga házat", igaz, pasztellrózsaszínre festve, Riminszky uram nem feltétlenül lelné örömét benne. A főtér közelében áll valahol az az épület is, ahol a kisdiák Krúdy lakott. Tábla nem hirdeti, így csak tippelni tudtunk, melyik lehet az. "Mert a házak Podolinban mind egyformák", nagyot nem tévedhettünk. Körbejártuk a főteret, megcsodáltuk a reneszánsz Harangtornyot és az ódon plébániatemplomot. Bemenni nem tudtunk, mert miként nálunk, csak szentmisék idején van nyitva. Szomorúan ballagtunk tovább a piarista templomhoz és kolostorhoz. "Híres iskolák voltak ezek, sok derék magyar embert neveltek itt a németes környezetben. .Talán könnyebben tanult itt a diákember, talán édesebb volt a lecke, barátságosabb a tanár, elnézőbb a pedellus . Annyi bizonyos, hogy amíg lehetett, tódult a magyar ifjúság ezekbe az ősi főiskolákba, líceumokba, gimnáziumokba", írja később Krúdy az intézményről. Azon már meg sem lepődtünk, hogy minden ajtó zárva, pedig de szívesen megnéztük volna, ott van-e még a 'bolthajtás alatt, a falon" az a régi kép aranyozott rámában, a képen a 'a pirosbor-arcszínű, torzonborz ember', boglyas bajusszal, tömör, rozsdaszínű szakállal, karika szemekkel.

Kiknek léptét vigyázza azóta a szentéletű herceg, Lubomirski, amióta nem a diákok csízmái kopognak a folyosó kockakövein. A választ már otthon, a rendház kutatójától, Michal Zamkosvsky úrtól tudtuk meg: "Az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés értelmében a többiek mellett Szepességet, és vele együtt természetesen Podolint, is az első Csehszlovák Köztársaság területéhez csatolták, ami a rendház és iskola életére nézve is jelentős változásokkal járt együtt.

A megalakuló új kormány nem tartotta fontosnak, hogy az értelmiség Szlovákiában, és még kevésbé az ország északi területein, egyházi iskolákban kapja meg képzését.

A Podolini Piarista Gimnáziumot 1919. augusztus 30.-án bezárták, az atyák pedig Magyarországra távoztak. A kolostorban egyedül a cipszer Szefesi Félix atya maradt, hogy mentse, ami még menthető.

Nem sokkal később, november 16-án a hadsereg saját céljaira kisajátította az épületet, és ezzel a 277 éves piarista iskola gyakorlatilag befejezte tevékenységét. A kolostort 1922. augusztusában a moráviai redemptorista szerzetesrend vette át és kisebb megszakításokkal 1950. elejéig működött benne.

Ugyanezen év áprilisában a rendházat koncentrációs (internáló) táborrá alakították és 1951 decemberéig ide internálták a szlovák szerzetes atyákat.

Ezután már békésebb évek következtek, előbb négy éven át szakmunkásképzőnek adott otthont, aztán egy ideig egy női szerzetesrend kezelésébe került, majd újra iskola lett, míg végül a rendszerváltozás után, 1990-től visszakerült a redemptorista rend tulajdonába, amely missziós központján kívül két egyházi iskolát és egy gyermekotthont működtet benne."