Élettel megtölteni a mûvészetet, mûvészettel pedig az életet

Vallja az ARS & VITA Alapítvány életrehívója, a Galéria & Editio M tulajdonosa, Marghescuné Hunor Mária, akit gazdag életpályájának állomásairól és arról kérdeztünk, mi húzódik meg a VITA és mi az ARS szó mögött.

Magyar Krónika, szeptember 15.

Szabó Katalin

Mikor és milyen céllal hozta létre az alapítványt?

Mielõtt válaszolnék a kérdésre, kis kitérõt kell tennem. Ugyanis a 70es évek végén Németországban, baráti körünkben ugyanezen a néven beindítottunk egy még ma is muködõ egyesületet: Nemzetközi, kulturális kommunikáció támogatása volt a célja, súlypontjában pedig Magyarország állt. A világ körülöttünk nagyot változott, a cél maradt. A kezdeményezés velem együtt hazatelepült, arculata nem, csak jogi formája módosult, ugyanis itthon alapítványként jegyezték be. Nincs nagy szervezeti adminisztrációja, közvetlen emberi kapcsolatok mûködtetik. Azokat akarjuk megszólítani, akikkel összehoz minket az élet. Igyekszünk a kultúra széles spektrumát felölelni, minél többet hazajuttatni mindabból a szépbõl, jóból és hasznosból, amivel a külföldön töltött évtizedek során találkoztunk, és felhívni külhoni barátaink figyelmét a magyar étékekre. Zenei, irodalmi és képzõmûvészeti rendezvények mellett kisiparosoknak is szervezünk tapasztalatcseréket. Miután a kommunikáció alapfeltétele a nyelvtudás, támogatjuk - Németországban és itthon is - a nyelvtanulást, kedvezményes vagy ingyenes nyelvtanfolyamok, külföldi utazások formájában.

Milyen rendezvényei voltak az alapítványnak?

A vállalkozások ötleteit, a mit és hogyant, az élet adja. Mondok rá egy példát: Hamvas Béla életében Szentendre, Szentendre életében a képzõmûvészetek, a képzõmûvészek alkotásaiban pedig Hamvas Béla hatása meghatározó. Ezek voltak azok az érvek, amelyekkel sikerült meggyõznöm az illetékeseket, hogy kiállítással emlékezzenek Hamvas Bélára. A Pest megyei Múzeumok Igazgatósága a Szentendrei Képtárban Tremendum címmel rendezett tárlatán egyrészt olyan mûvészek munkáit állította ki, akikrõl Hamvas írt a Forradalom a mûvészetben címû könyvében, másrészt olyan kortárs alkotókét, akiknek munkájára, szellemi fejlõdésére hatással volt Hamvas tanítása. Az alapítvány közvetítésének és szervezésének köszönhetõen a Bodeni tó melletti városka, Kressbronn, ebbõl az anyagból válogatást mutatott be galériájában, majd pedig a bregenzi színház közremûködésével Hamvas Béla estet állított össze németre lefordított írásaiból. A múlt hónapban egyébként volt megint egy Hamvas-matiné Kressbronnban. Külön örömömre szolgál, hogy azóta már többször meghívtak szentendrei mûvészeket csoportos kiállításaikra. Ilyenkor hozzájárulunk a szállítás, utazás, illetve a külföldi vendégek itteni elszállásolásának költségeihez. Kis lépések ezek, de tovább visznek egymás jobb megértése felé.

Általában elmondhatom, hogy tevékenységünk egyik súlypontja Hamvas Béla életmuvének idegen nyelvekre fordíttatása és terjesztése külföldön. Ezt a cél szolgálta az a Goethe-Intézettel közösen rendezett színvonalas márciusi megemlékezés is, ahol a marburgi egyetem egyik professzora méltatta Hamvas Béla munkásságát. Vásáry Tamás zongorajátéka után bemutattuk az érdeklõdõknek Fák címû esszékötetének német fordítását.

Mi a fontosabb életében, a mûvészetek vagy segíteni másoknak?

A kettõ elválaszthatatlan számomra, hiszen a mûvészet, ha helyesen élünk vele, redkívüli módon segít megbirkózni az élet nehézségeivel, megtanít örülni annak, hogy élünk. Ez a kettõs érdeklõdés egyébként mindig is megvolt bennem. Érettségi után az Iparmûvészetire és az orvosi egyetemre jelentkeztem, ez utóbbira vettek fel. 1956-ban már orvostanhallgatóként csöppentem bele az eseményekbe; október 23-tól kezdve két héten át az Üllõi úti Klinikán éltem, medikus társaimmal ápoltuk a sebesülteket. Az elsõ felvonást - gyõztes forradalom - hamar követõ második felvonás - a tankok bevonulása - érlelte meg bennem az elhatározást, hogy elhagyom az országot. Elõször Franciaországba kerültem, az ötvenes évek végének Párizsába, a modern muvészetek akkori központjába, nagyon intenzíven mûvészet-közelben éltem. Amikor évekkel késõbb professzionálisan kezdtem foglalkozni a mûvészetekkel, ezekre a kapcsolatokra tudtam visszanyúlni. Ugyancsak Párizsban találkoztam késõbbi férjemmel, akit egyébként még a Klinikán ismertem meg. Összeházasodtunk, áttelepültünk Németországba, a Ruhr-vidékre, ugyanis ott kapott munkát. Jöttek a gyerekek, majd egy újabb állomás, a marburgi egyetemi Klinika. Történt ekkor, hogy egy kedves barátunk magyar rokona megérkezett egy volkswagennyi képpel. Szerveztünk egy kiállítást, eladtuk képeit, a képek árából bevásárolt - fõleg gyerekruhát vett, kilenc gyereke volt - és hazajött. A mutatványt éveken át megismételtük: otthon, a lakásban kiállítottuk képeit, meghívtuk barátainkat, a kollégákat. Aztán Bajorországba kerültünk, itt már egy üres üzlethelyiséget alakítottunk ki galériának. Kiváltottam az engedélyt, és valahogy így kezdõdött.

Mûértõnek születni kell, vagy meg lehet tanulni?

Azt mondják, mindenki kap valamit a bölcsõjébe, nekem úgy látszik „látásom" van. Teljesen naivan, igazi szakképzettség nélkül ráéreztem, kiválogattam olyan nagy mûvészeket, hogyha tudtam volna kicsodák, meg sem merem szólítani õket. Kérdésére válaszolva, meg lehet és meg is kell tanulni. Az eredményért mint minden más szakmában, keményen meg kell dolgozni, az ösztönösség elony, de önmagában nem elég.

Az átlag galéria-látogató valljuk be, értetlenül áll a kortárs képzomuvészeti remekek elott. Mit tanácsol nekünk, „értetleneknek"?
Meg kell tanulni látni - ez a legfontosabb. A képértés ugyanúgy megtanulható, mint a zenehallgatás. Nem az a kérdés, mit ábrázol a kép, hanem milyen asszociációt vált ki bennünk. Próbáljunk megnyílni a kép elõtt, igyekezünk ráhangolódni, engedjük, hogy hasson ránk. A mûvész a képzõmûvészet eszközeivel mond valamit, a mi dolgunk az, hogy vevõkészülékünkkel vegyük az adást. A vétel nem elsõsorban az intellektuson keresztül megy. Nem csak egyszerûen látok egy képet, hanem a többi érzékszervemre áttéve valahogy ízlelem, hallom és tapintom is, egész lényem viszonyul hozzá, kapcsolatba kerül vele. Az intellektus már csak összegzi, rendszerbe rakja azt, amit észleltem, amit intuitív módon megsejtettem. A képek nem a vásznon vannak, hanem a szemlélõ lelkében.

Mikor kezdett el képeket gyûjteni?

A galéria és a mûgyûjtés egymással párhuzamosan haladt. Eleinte nem volt pénzünk, hogy vásároljunk. Amikor már jobban ment a galéria, azaz a bevétel nemcsak fedezte a kiadásokat, hanem maradt is valami, meg tudtam venni egy-egy a kiállításon szereplõ képet, grafikát.

Elsõsorban kiknek a munkáit gyûjtötte, állította ki?

Részben azoknak a már híres mûvészeknek az alkotásait, akikkel Párizsban találkoztam, így például a spanyol, pontosabban katalán Mirót és Tapiest, a baszk szobrászt, Chillidát, aztán a modern német absztrakt festészet nagyjai közül Emil Schumachert, Hoehmet, Ueckert. Az emigrációban élõ magyar festõk közül Hollán Sándor, Márkus Anna, Bér János munkáit, nõés olyan fiatal festõkét, akiket tehetségesnek tartottam és segíteni akartam elindulásukat. Eleinte magam sem láttam igazán, mi az, ami vonz, mi határozza meg választásomat, mígnem egyértelmûen kiderült számomra, hogy mintegy vörös vonalként vonul végig a programon, a kiválasztott anyagon egy spirituálisnak nevezhetõ tartalom.

Hogyan vezetett haza az útjuk?

Amikor jött a nagy fordulat, teljesen természetes volt, hogy hazajövünk, hiszen mindig is magyarnak érzetük magunkat. Szentendrén telepedtünk le, mert ez város az én életemnek is fontos állomása volt. A gimnáziumot végeztem itt, a ferenceseknél. Nagyon szép diákéveket töltöttem itt. Magyarország nekem mindig Szentendrét jelentette.

Itt keresendõ tehát az oka annak, hogy nem csak a mûvészetek, de a spiritualitás is nagyon fontos szerepet kapott életében.

Belsõ utamban meghatározó természetesen a gyermekkor is. Apám nem annyira vallásosságra, mint inkább egyenességre, bátorságra, egymás iránti felelõsségre, a munka szeretetére nevelt. A ferenceseknél kapott hitoktatás vallási rendszerbe építette be ezeket az alapelveket. A lét metafizikai dimenzióját a mûvészeteken keresztül értettem meg. Egy japán mûvész munkáin és Antoni Tapies írásain keresztül ismertem meg a keleti filozófiákat, a misztikus spiritualitást, a zent, egészen pontosan az imádság teljes kiüresedésen alapuló, szavak nélküli formáját. A kiüresedett tudat, lélek elmerül Isten teljességében, megtelik, eggyé válik vele. „Vízzel telt korsó a vízben, kint víz, bent víz …"mondja Kabír, egy 15. századi misztikus. Mint mindenki, én is kerestem a választ az örök kérdésre, az életigazság és az élet értelmének kérdésére. Megnyugtató megoldást Willigis Jäger, bencés szerzetes és zen mester, a spiritualitás talán legismertebb német mesterének lelkisége adott. Tole tanultam meg a zen-meditáció módszerét. A zen ugyanis technika, amit bármely más valláshoz tartozó ember is gyakorolhat.

Miben és hogyan segíthet zaklatott korunk agyonhajszolt emberének a zen-meditáció?

Elsõsorban megtanít kilépni a „mókuskerék" forgásából, a szünet nélkül ránk szakadó ingerek bombázásából. Ennek, a több évszázad tapasztalatán kikristályosodott módszernek jellemformáló hatása van, koncentrációra, kitartásra, pontosságra, toleranciára, az élet nehézségeit derûs nyugalommal eltûrni tudásra nevel. Kitartó, rendszeres gyakorlásának legnagyobb ajándéka az az egységélmény, amely a minden élõlény felé sugárzó, túláradó szeretetben nyilvánul meg.