Jó emberek között

Bartal Klári

június 21.

Fehérvártól Dunaszerdahelyig rövid az út. Komáromon át megyünk, Pozsony felé, kíváncsian nézegetve a Csallóköz falvait. Szerdahelyen a Kistejedi utca iránt érdeklõdünk. Úgy körülbelül sejtjük, merre keressük - de hát ez kevés. A szíves útmutatás nem késik, csak arról feledkeznek meg, hogy az idegen nincs felkészülve az utca girbe-gurbaságára. Ami pedig végképp megzavar bennünket, az a számozások logikátlansága.
Nincs páros és páratlan oldal, sem felmenõ sorrend. Hajunk szála égnek áll s már-már feladjuk a reményt, a rétre érve. Szerencsére valaki tyúkhúrt gyûjt s kérdezõsködésünkre felragyog az arca: "Feri bá´? - kérdez vissza s nagyobb megbecsüléssel is pillant ránk.- Ismerem a templomból. Menjenek csak visszafelé s aztán forduljanak jobbra! Igen, az egyenes út már más nevet visel. A számozás? Ja, hát ahogy épültek a házak, illetve ahogy a lebontottak helyére új került. Van, ahol még áll az öreg épület is. Ezért van két szám is az utca mellettin, jóllehet az egyiket már nem is lakják. Megtalálják az öreget otthon, hátul a kertben. Na, Isten velük!" - hajol vissza a zsákhoz.
Megfordulunk. Jó idõbe telik, de rálelünk a keresett portára. Szép, virágos utcai rész, kapuja kulcsra zárva. Sokáig csöngetünk. Végre mozdul valaki a kertajtó mellett. Integetéssel hívjuk fel figyelmét. Kissé tétován jön: ismeretlenek vagyunk neki. Hallótávolságba érve bemutatkozunk. Összecsapja a kezét, barázdált arcán táncra kelnek a ráncok. Örül. Rég várta már a találkozást, évek óta ígérgetjük jövetelünket. Ahogy betessékel bennünket, már szabadkozik is. Mióta az asszonyt eltemette, nem olyan a rend, mint annak elõtte. Igaz, már betegsége idején sem, hiszen férfiember a betegápolás, fõzés, kert mellett a takarításra már nem tud olyan gonddal ügyelni. Letörli a székek ülõkéjét és pálinkásbutykost vesz elõ. Gyuszi vezet, így én koccintok vele. Síma ital. "Saját fõzés" - büszkélkedik. "A kertet is én mûvelem. Pali fiamnak van ott egy melegháza, de jószerint az is rám vár. Hiszen mindíg késõn ér haza. Mint állatorvosnak, nincs munkája - hát fuvarozik. A többiek? A két másik fiú Pozsonyban dolgozik. A lányom a szomszéd faluban lakik. Naponta jön valaki a családból. Kisegítjük egymást."
Aztán meghatottan beszélgetnek ifjúságukról. Azaz, inkább az övérõl, hiszen korosabb nálunk: 80 fölött jár már. Elõkerülnek a régi képek, a közös õsök, a nagy család emlékei. Részben ezért is járunk itt; közel a befejezéshez évek óta tartó közös munkánk, a rokonkutatás. Nem tud jönni Magyarországra. Persze, valamelyik gyerek, vagy unoka elhozná autóval. De kire hagyná a lakóját? Meglepõdünk. "Beteg asszony - mondja -, a szomszéd házban lakott. Láttátok, amelyikben már a szél táncol. Nincs senkije. Öregleány, 86 éves. Elfekvõbe akarták vinni, hisz´ nem képes önállóan ellátni magát. Jó lélek ez - nem hagyhattam. A másik utcai szoba üres, ott ellakhat. Tegnap vittem orvoshoz. Meg is nézem, nem kell-é neki valami." - áll föl, szinte röstellkedve, hogy ennyit elárul önmagáról.
Aztán telefonál. "Mindjárt jönnek a lányomék, hoznak Nektek is valami fogyaszthatót, mert én ilyesmivel nem vagyok fölszerelve." Szabadkozásunkat leinti: "Úgyis hozzák az ebédet. Tegnap nem értem rá fõzni az orvos miatt." És befut a család egy része, lelkendezve a soha nem látott, de hallomásból ismert rokonoknak. Sokat járnak át, ahogy mondják, fõleg Gyõrbe.. Szép város az, jó a színháza is, a Medve- hídon pedig hamar odaérnek. A "kicsi" leány vagy 175 cm magas) most kezdi Gyallán a középiskolát. A menyecske bemutatja az urát. Õk naponta beszaladnak ide. "A Tata - az a Tata" - kacag szeretettel s édesanyja csillogó szemekkel nézi: "Itt fognak építkezni a fiatalok, a telek túloldalán, mert Editkének ez jelenti az igazi otthont."
Hamarosan megérkezik Pali is, az állatorvos. "Nehéz az élet"- mondja, de nincs benne keserûség. Paraszti õsök bölcs gondolkodása bújkál szavaiban. Sajnáljuk, hogy a Pozsonyban dolgozó két másik fiúval nem találkozhattunk. "Majd legközelebb"- mondja optimistán az öreg vasútas és az unokavõ is mosolyog.
Jól érzi magát ebben a családban. Mi is. És egy kicsit irigykedünk is, ahogy az már lenni szokott, amikor magunknál értékesebb emberekkel találkozunk.