Az EU és Magyarország csatlakozása

Magyar Krónika, január 10.

Pompery Judit Berlin

Nemrégen írtam egy gesztusértékû felkérésrõl. Nos, úgy döntöttem - többed magammal -, hogy eleget teszek ennek. Az elsõ kérdéscsomag azt feszegette, hogy:

- Tudják-e környezetemben, hogy magyar vagyok?
- Mit tudnak Magyarországról?
- Mit szólnak Magyarország tervezett 2004-es EU-csatlakozásához?
- Félnek-e tõlünk, ettõl?

Véleményemet szívesen megosztom az olvasókkal is, hisz ezeket a kérdéseket részben több témában már mi is feszegettük.
Bár közgazdász vagyok, mégsem szeretném gazdasági elemzésekkel az olvasót untatni, hanem inkább hangulatjelentést teszek és ezt annak ellenére, hogy tudom, mindez szubjektív. De kicsit messzebbrõl fogom indítani gondolataimat, amelynek látszatra nem sok köze van a feltett kérdésekhez.

Tapasztalatom szerint minél kisebb egy nemzet, annál jobban igényli a közismertséget, annál fontosabb számára, hogy mit gondolnak róla a nagyvilágban. Ha viszont a nagyvilág méreteibõl indulunk ki, teljesen elenyészõeknek tûnnek a kérdéses népek és azok problémái. Az EU tagországai már egy szûkebb kör, de ha tetszik, ha nem, ezek az országok is elsõsorban önmagukkal, egyéb tagtársaikkal, majd a politikai nagyhatalmakkal, továbbá aktuális krízisközpontokkal vannak elfoglalva és csak ezután jöhetnek az ilyen csipetnyi országok, mint, pl. Magyarország.

Minden nyugatra szakadt és a Szózaton nevelkedett honfitársnak közös szomorú kezdeti tapasztalata, hogy az új környezet elég keveset tud Magyarországról, "a" magyarokról. Amit tud, az pedig gyakran klisé jellegû: korosztálytól függõen. Vagy az aranycsapat tagjait ismerik, vagy a balatoni fogast, a Hortobágyot, esetleg a 89-es szögesdrótbontást emlegetik. Vagyis a mi neveltetésünknek megfelelõ fontos történelmi tények, a magyarság sorskérdései, a magyarokat ért évszázados történelmi igazságtalanságok sorozata, és itt még tudnám folytatni a sort, teljességgel elkerülte jóindulatú barátaink figyelmét.

Ez nem azért van, mert esetleg Magyarország nem szerepelne a térképen, hanem mert az oktatási rendszer más súlypontú. Ez nem magyarellenes, másról sem tudnak többet. Egyáltalán a történelem nem kap ekkora hangsúlyt az oktatásban. Ha igen, akkor elsõsorban 1933-tól kezdõdõen. De hogy mi volt az azt megelõzõ 1000 évben, arról sokkal kevesebb szó esik, mint a magyar kultúrkörben.

Fájdalmas ezt tudomásul venni, de tény. Vagyis le kellene tenni végre arról a feltételezésrõl, hogy a világ, adott esetben az EU, ezen belül pedig Németország külön "a" magyarokkal, Magyarországgal, a mi gondjainkkal foglalkoznék, tõlünk félne, egyáltalán, bármilyen különleges egyedi viszonyban állna a magyarsággal. Tetszik, nem tetszik, mi magyarok - és engedelmetekkel magamat is ide sorolom - egyek vagyunk a sok közül. Ami pedig az EU-bõvítést illeti, itt sem egyedileg állnak hozzánk.

Vagyis itt nem ahhoz viszonyulnak, hogy Magyarország jön, hanem ahhoz, hogy ki kell nyitni a kaput - bárkinek. Belülrõl egyelõre majdnem semleges, hogy ki a jövevény. A közvetlen szomszédnak persze nem mindegy. Éppen ezért Németországban, ha egyáltalán tartanak valakitol, valamitõl, az inkább a lengyel felvétel és itt is elsõsorban az olcsó munkaerõtõl félnek. Ez persze marhaság, mert ez a fajta munkaerõ vándorlás már rég létezik. Berlintõl a lengyel határ mindössze 70 km-re van és a hétfõi, majd pénteki vonatok évek óta tele vannak fekete ingázókkal. (A mi takarítónõnk is hetente jön Lengyelországból.)

Ha pedig speciel magyarokról van szó, akkor tapasztalatom szerint a németek hozzáállása talán a legkedvezõbb. Általában szeretik "a" magyarokat, Magyarországot. Ha kiderül, hogy magyar vagyok, akkor 99%-ban pozitív reakciót tapasztalok. A nyugatiak közül vagy járt már az illetõ a Balatonon, vagy van szegrõl-végrõl magyar rokona, ismerõse, barátjának rokona, tud Joschka Fischer magyar gyökereirol, õ pedig pártállástól függetlenül közkedvelt politikus. Ha mindez nem lenne, akkor pedig hálával emlékszik a keletnémetek 89-es kibocsátására. Keletiek esetében, pedig általában jártak Magyarországon, vannak más jellegû, de tradicionális kötodések, kapcsolatok.

Általában a környezetemben lévõ emberek meg vannak afelõl gyõzõdve, hogy az EU-bõvítéssel az újonnan bekerülõ országok jól járnak, míg az EU-nak ez rengeteg pénzébe fog kerülni. Köztudott, hogy ezek a terhek nem egyenletesen oszlanak meg a tagállamok között és a többet fizetok - így pl. Németország - további pénzügyi terhektõl fél.

Mégis ma nem ez a legnagyobb gond, hanem a német gazdaság fokozatosan romló állapota, amely során az államháztartás deficitje idén állítólag eléri a kritikus 3%-ot. Már tavaly is alig tudta elkerülni az ú.n. kék levelet, amelyet idénre fixen jósolnak fõleg az ellenzék közgazdászai.

Magam úgy gondolom, hogy az átállási nehézségek, kezdeti zökkenõk után Magyarország a csatlakozással hosszú távon feltétlenül jól jár. Ha csak a portugál, görög és ír példákra gondolok, akkor ez kézenfekvõ. Önzõ emberként abban reménykedem, hogy a határok megszûnésével a hazautazásaim egyszerûbbé válnak, a közös pénz fellendíti a turizmust, az egész "európaibbá" válik. Nem tartok attól, hogy a nemzeti jelleg ettõl kihalna, nem ebben látom a globalizáció veszélyeit.