Özönvíz elõtti história

Magyar Krónika, július 14.

Bartal Klári

Norrköping

Ketten maradtak az irattárban. A fiatalasszony tovább dolgozott. A legény csak állt ott s nézte merõn. Hiszen nem volt neki ott semmi dolga, csak hát meglátta a folyosón, hogy az asszony hová tart. Utánaeredt. S most ott támaszkodott az egyik polcnál: "Hanem, hát nem így gondoltam ám én ezt." Az alig háromhetes asszony megrebbent. Eszébe jutott az a tavalyi bál. Amire a legény hívta s aztán ott nem is törõdött vele nagyon. Mikor aztán hazaindult, mégis hozzácsapódott. Pedig megmondta: nem kell hazakísérnie. Sértõdött volt és csalódott: "Kísérgesse azt, akit egész este táncoltatott!" A legény fölnevetett, hideg farkasnevetéssel s a kapuban átkarolta. Megfontoltan, tervszerûen. Minden izzás, minden lobogás nélkül. A lány elszomorodott. Nem értette, csak valahol legbelül érezte: ez nem az az érzés, amire õ vágyik. Nem szerelem, nem az a mindent elsodró forróság, ami elragadja az embert, s aminek nehéz ellenállni. Pedig õ ilyesmire vágyott. Amitõl eszét veszti két ember s ami biztosan csodálatos lehet. De annak sütnie kellene a másikból is. Úgy, ahogy arról annyit olvasott.

Eltolta hát magától: "Ennél azért én többet érek, nem gondolja!?" A legény keze lehullott. Hiszen nem volt õ annyira kiéhezve az ölelésre. És nem is az ilyen fajtához szokott. Azt szerette, ha õ utána futottak. Szó se róla, tetszett neki ez a lány, nagyon is. Meg aztán kíváncsi is volt, olyan-e, mint a híre. A fene enné meg, hát olyan ! Ennek lobogás kell, teljesség. Ezt esküvõre kell cipelni. Azt meg õ nem akarja. Talán majd késõbb sort kerít a nõsülésre is. Ha lett volna esze, hát ezt a tisztaszemût választotta volna asszonyának. De ha egyszer nem tudott várni! Annak a másiknak, annak a készségesnek, aki engedett neki, már házasságot ígért. Igaz, nem mondta, mikor. Húzza-halasztja hát az idõt, egyelõre gondolni sem akar rá. Ezt a lányt meg jobb, ha békén hagyja. Pedig látja, hogy tetszik neki. Nem baj, legalább megkínozta egy kicsit.. Ne legyen annyira rátarti! S lehet, hogy megtörik. Történt már ilyen...

Most is erre gondolt, amíg az asszonyt bûvölte.

De az ugyanolyan nyíltan nézett rá, mint lánykorában. Istenem, de tetszett neki ez a legény! Ha meghallotta csizmasarka koppanását, torkában kalapált a szíve. S nem tudta, mit csodált jobban rajta: a muzsikálását, vagy az igézõ tekintetét. Hanem, hát ez volt minden. Most már tudta, hogy hideg, könyörtelen és számító. Lám, az a másik is, még most is várja tõle a beígért házasságot. Avval is macska- egér játékot ûz. Mert most már arról is tudott.

Ha elõbb hall róla, még ennyi sem történik köztük. Daliás, igen, ez rá a legtalálóbb jelzõ. Daliás külsejû, de nem dalia. Nem lovag. Pedig neki az kellett. Lovag, mint az õ fiatal férje. Emez vállasabb, férfiasabb külsejû talán - de hol van az õ párjától! Aki olyan rajongó szerelemmel vette körül az elsõ pillanattól kezdve s aki úgy sodorta az oltár elé, hogy észbe sem kapott s a karjaiban találta magát. Aki úgy szerette õt, ahogy arról lánykorában álmodott. Amit ettõl a legénytõl sose kapott volna meg. Most is mit mondott? Hogy nem így képzelte el? Hát milyen szerepet szánt ez neki?

Kiegyenesedett boldog asszonyisága tudatában: " De én igen." Aztán fogta az aktákat és csöndesen kiment a folyosóra.

Évtizedekig nem látták egymást. Hiszen el lehetnek az emberek egy nagyvárosban anélkül, hogy találkoznának is. Néha ugyan hallottak egymásról. Az asszony tudta, hogy a legény végül is beadta derekát, de házassága nem tartott sokáig. A férfi keserû elégtétellel nyugtázta, hogy a másik is egyedül maradt férje balesete után. Temetésére az asszony nem ment el. A hírt az újságban olvasta. Belesápadt. "Miféle ismeretség volt ez, édesanyám?" - kérdezte fia, furcsa-féltékeny hangon. Az asszony kitörölte a könnycseppet a szeme sarkából: " Özönvíz elõtti, kisfiam."
Talán egy kicsit saját fiatalságát is siratta.