Rákóczi Harca

Magyar Krónika, június 4.

Siket Kati

Montreál

Ezelõtt háromszáz évvel kezdõdött el az elkeseredett magyarság küzdelme a rettenetes elnyomó, az osztrák birodalom ellen. Az egykor nagy és erõs nemzet, az egykor hont szerzõ-kalandozó, az egykor tatármegállító, az egykor törökfeltartó õsök örökösei összefogva, egységes akarattal vetették meg sarkukat kisemmizett földjük szegletén. Az elkeseredett, de félelmet nem ismerõ magyar nép reményerõsítõ elszántsággal szált szembe I.Lipót császár és birodalmával. II. Rákóczi Ferenc eltaszította magától a bécsi udvar fényûzõ csábításait, távol maradt a kiváltságosok kéjkedõ lebzselõitõl, és meglátta a vissza nem térõ lehetõséget; vállalta a magyarság magzatmentõ élet-halál harcának vezetését.

A szabadságharc vérlázító hévvel elkezdõdött. A magyar egység törhetetlen volt, egyet akart földhözragadt jobbágy és kutyaborös nemes. A nemzeti öntudat üvöltötte a fülekbe a Habsburg ház trónfosztását, magyar király választását.

A felkelés a világtörténelmi nagy események közé sorolandó.

Azonban a dolgok sorbavételéhez vissza kell mennünk arra az idõre, mikor az elsõ szállingózó hír Rákócziról és szervezõdõ csapatairól eljutott a magyar vitézek fülébe. Történt ez majd egy éve, amikor is ugyanezen vitézek éppen befejezõ félben voltak a híres Fillmore-i törökvesztõ cserkészpark nagyrétjén a visszafizetéssel Szulejmán pasának a sok-sok jóért amit népe a magyarságért tett. Már az elsõ kósza hír Rákócziról megmozgatta vitézeink vérét, és nagy türelmetlenség ütött ki rajtuk ott helyben. Azonnal indulni akartak, hogy Rákóczi oldalára állva minél elõbb cserkészies elszántsággal bizonyítsák markos rátermettségüket, ellenségfutamító bátorságukat. Alig kiheverve a törökverés fáradalmait, nekiláttak az osztrák elleni harc felkészülésére.

Kerek egy évig folyt a munka, vállvetve küzdötték át magukat cserkészeink a felkészülés emberpróbáló akadályain. Szemfényvesztõ gyorsasággal születtek cserkészcsomók, sõt sátorverõ rekord született montreáli cserkészkörökben. A siker nem volt kétséges, egy egész montreáli felkészült zászlóalj várta a megmérettetés napját, a Fillmore-i akadályversenyt.

A felületes szemlélõ azt hiheti, hogy ez csak egy újabb kerekarcú nagy cserkészjáték, amin gyerekeink kitombolhatják a hosszú téli szobazárka kötöttségeit, hogy ez nem más, mint találkozás régenlátott ismerõsökkel, ahol alkalom nyílik pár napra kilépni az “igazi élet” rohanásából. Ki gondolná, hogy a pajkos gyereknevetés nem csak frisslehelletû szórakozás, hogy Rákóczi kora nem csak egy keretmese, amit el kell játszani, mert a vezetõk így akarják. Rákóczi küzdelme a magyarokért, a rontatlan emberekért, az igazán szabad jövõért gyerekeinkben él tovább. Rákóczi küzdelme most is folyik, még akkor is, ha az ellenséget nem olyan egyszerû megnevezni, mint háromszáz évvel ezelõtt. Ma nem a kutya labanc, a hitvány császár az, aki az életünkre tör, ma nem akarja senki elhajtani marháinkat, elvenni kenyerünket. Soha ilyen jólét nem volt még, ilyen fényûzést az emberiség még nem látott mint manapság. Ma az erkölcs és a szabad akarat elvesztése a legnagyobb vész.

Mikor majd négyszáz fiatal egyet akarva indul erõ, tudás, és rátermettség megmérettetésére, mikor vezetõik büszkén vetik bele magukat az akadályok felállításába, akkor az ezerszeres túlerõben lévõ labancos gyáva fenevad fél. Fél, mert sokszáz egymásra talált ártatlan gyerekkel nem tud mit kezdeni, rajtuk nem tudja kiélni romlott megalázottságát.

A nagy Fillmore-i megmérettetésben a montreáli cserkészek is kivont karddal vágták az akadályokat. Már az indulásnál érezhetõ volt a szeretet mindent legyõzõ, összefogó lendülete. A zsúfolásig megtelt hadiszállitó bõszen indult, a gyerekek, csordulásig telve a hétvége reménykedõ igéretével, várták az érkezést. Másnap, a híres nevezetes nagy akadályversenyi harctéren gyerek és felnõtt együtt izgult, egyszerre akart bizonyítani. A gyerekek a tõlük telhetõ legjobban igyekeztek, hogy a versenyen a legjobbat teljesítsék, a lehetõ legtöbb pontszámot gyûjtsék össze. A feledat nem volt könnyû, hisz mindenre pontot kaptak a résztvevõk: összmunka, fegyelem, összetartás, kerettörténet, cserkésztudás, jelmez.

A vezetõk bíráló pillantásaiban ott bújkált a vágy, a lehetõ legjobbat nyújtani neveltjeiknek, a lehetõ legmélyebben elültetni az ifjú szívekben a tiszta élethez vezetõ szeretet kulcsát, az egymás iránti törõdés vágyának magját. Aki ott volt, láthatta, minden kuruc állta a sarat, pedig tiszta ruhadarab nem maradt rajtuk. A fáradtság, az éhség, a szomj, az esõés szél a legbõszebb rossz szándékkal sem tudták elrontani a vitézek kedvét; a tábortûz lelkeket világító melege, a díjkiosztás vállveregetõ elismerése mindent kárpótolt. A montreáli szerény létszámú párduc õrs férfiasan helyt állt, az egyes számú pályán a negyedik, különdíjjal megtoldott helyezést érték el; az õrs tagjai: Demeter Attila öv., Gébel Márk, Paulusz Ferenc József, De Langen Sándor. Más csapatok alkalmi õrsi tagjaként vettek részt a versenyen Viski Zsolt és Kocsis Tibor, mindketten dobogós helyen végeztek. Montreáli magyar büszkeséggel gratulálunk az elért eredményekhez minden bátor résztvevõnek.

A hazafelé vezetõ úton már a következõ évi ellenséget próbálták megnevezni a montreáli magyarság reménységei, a jövõ hagyatékosai. A hadiszekér, ami a harctérre vitte hõseinket, a hazafelé vezetõ úton egészen megváltozott, inkább hasonlított lakodalmas szekérre mint harci járgányra. Ezt a változást a határõrök is észrevehették, mert egy kérdés nem sok, annyi nem hangzott el tõlük; készségesen nyitották fel zord sorompóikat vitéz cserkészeink elõtt. Hazaérkezés után a büszke szülõk elégedetten vették újra szárnyaik alá a nagy hétvége élményeirõl áradozó újonnan visszakapott csemetéket. Ezt a csatát, ha nem is a történelmi tényekre támaszkodva, megnyerték a cserkészek, de a háborúnak nincs vége, az ezerszeres túlerõben lévõ labancos gyáva fenevad nap mint nap támad, soha nem adja fel azt.

Jó munkát!
-Montreáli cserkészek-