Gyakorlati történelem

Október 23., nemzeti ünnep. Otthon már hetek óta a vízcsapból is magyar történelem folyik. Itt Berlinben többnyire kiválasztott helyeken és médiákban szintén szólnak róla, hisz vonhatók történelmi párhuzamok az ’53-as keletberlini felkeléssel és a ’89-es falleomlással. Így a minap ébresztõóraként alkalmazott egyik rádióadóból egy félálomban nem értettem nevû, Németországban élõ magyar történész keltett fel – az ezeréves magyar történelem reggeli rádiómûsorhoz rövidített változatával. Kiemelve az évszázados állandó, egyedülálló, hõsies – a többi jelzõre már nem emlékszem – önállóságra való törekvést és ’56 felejthetetlen, nemzetközileg kiemelkedõ jelentõségét.

Az évforduló a visszaemlékezések napja. Koromnál fogva – és mert nem vagyok történész –, ezzel a mûfajjal eddig nem próbálkoztam. Különben is, amíg élményeim még frissek voltak, szüleim inkább azon igyekeztek, hogy ezeket ne nagyon emlegessem. A gyakorlati történelem az én ötéves olvasatomban ugyanis nem-igen igazodott sem a hivatalos politikai, sem a hazafias felfogáshoz. Ma, kellõ történelmi távlatból talán nagyobb kockázat nélkül oszthatom meg akkori élményeimet.

A szomszédok elvittek a Bem térre. Annyit értettem a sok beszédbõl, hogy valami rettentõ fontos dologban veszek részt és az ügy még folytatódik. Lelkesen jelentettem otthon, hogy most szünet, de nekem este oda még mindenképpen vissza kell mennem. A családi felsõbb szervek mégis a menetrendszinti lefekvés mellett döntöttek. Ezt – és erre konkrétan emlékszem –, személyiségi jogaim túlzott korlátozásának tekintettem.

Késõbb, amikor a nemzetközi helyzet fokozódott, – bár errõl én csak utólag értesültem –, izgalmassá váltak számomra a körülmények. Átrendeztük a lakást. Apa, mint hadviselt ember, átvette a parancsnokságot. Az ablak közelében álló ágyakat áttoltuk az attól legtávolabb lévõ falhoz, ami értelemszerûen magával vonta a legtöbb bútor áthelyezését. Majd Apa irányításával kiszedtük az összes belsõ ablaktáblát és a hátsó védett helyiségekbe vittük. (Elorelátását az események késõbb igazolták.) Nekem szörnyen tetszett az átrendezõsdi.

A Margit körút, alias Mártírok útja a szénatéri csoport akcióterülete volt. Privát hírszerzésünk akként mûködött, hogy Apa, kihajolván az 58-as ház 4. emeleti ablakából, szemmel tartotta a Mechwart teret és a kanyart a Margit híd felé, míg a velünk szembeni lakó a 61-ben beszámolt, hogy mit lát a Szénatér felõl. Autóforgalom nem lévén elég jól tudtak társalogni az amúgy széles utca fölött. A Fehérvári úti helyzetrõl nagynénémtõl értesültünk telefonon.

Aztán volt még egy ritka és heves jelenetet, amelyben Apa a kibõvített családban csak a legnagyobb nehézségek árán tudta érvényesíteni családfõi tekintélyét. A vidékrõl nemrég jött 18 éves háztartási alkalmazottunk ugyanis lelkes felbuzdulást mutatott a történelmi szelek iránt és feltétlenül harcba kívánt szállni. Hogy miért, azt a lány pontosan megmagyarázni nem tudta – ha jól rémlik –, bár Apa behatóan firtatta. De mindenképpen a forradalom és a Széna téri csoport oldalán. Apa végül minden autoritását bevetve egyszerûen megtiltotta Terikének, hogy – mint Zrínyi – kirohanjon. (Erre a viharos összetûzésre késõbb egyik fél sem kívánt emlékezni.)

A tovább fokozódó nemzetközi helyzet végül arra késztette a ház lakóit, hogy átmeneti idõre áttegyék szálláshelyüket az óvóhelyre. Mi a nagyobbik pincehelységbe kerültünk. Apa a rekamié kivehetõ matracait letette a földre hármunknak, az akkor 6 hónapos Gábort vaságyastul vittük le, míg Nagymama a foteljához ragaszkodván inkább ülve aludt. Kicsit sötét, de annál izgalmasabb volt ez a labirintus. A váratlan közösségi életet kimondottan élveztem.

De nem sokáig, mert másnapra sajnos megbetegedtem. Hajdú doktor a harmadikról lázcsillapító injekciót javasolt. Én kézzel-lábbal tiltakoztam, mert egyrészt féltem a szúrástól, másrészt és fõleg elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Drosztmér Pityu a sötétben esetleg megláthatja a lecsupaszított fenekemet. Így hát, amikor a családfõ energikusan lefogott, tele torokból ordítottam, hogy „Te egy kegyetlen apa vagy!”. Ez a teljesen jogos kétségbeesett kijelentés számomra felháborító módon nagy derültséget keltett közvetlen környékünkön.

A kollektív kaland végetértével visszatértünk volna a rendes kerékvágásba, de a sors továbbra is lehetõvé tette számomra a történelmi körülmények folyamatosságát. Lakásunk ugyanis két belövést kapott, amelyek következtében még hetekre kiszorultunk a konyhába és a cselédszobába. Az egész lakást mintha finom hó fedte volna: a lövedék által eltalált paplanból a pelyhek egyenletesen oszlottak el a földön és a teljes berendezésen. Apa átsétáltatott a gyerekszoba és a szalon közti falon keletkezett lyukon, hogy „megmérjük” a kár méretét. Furcsa különben, hogy a mindenkori háborús állapotok csak a bronzcsillárokra veszélyesek. Azt ugyanis a gyerekszobában mind ’45-ben mind ’56-ban is elvitte a belövés. Viszont a szalon kristálycsillárján mindkét alkalommal szinte egy-két észrevétlen klim-bim esett csak a hadi események áldozatául. Repeszdarabok a harmadik lakásban, ill. hetedik helységben is hullottak. Amelyik puha testet ért, az ottmaradt. Így pl. Nagymama selyem fehérnemûi között az alsó fiókban, ill. az Arany összes II.-III. kötetének gerincében (ma is megtekinthetõ a hallban lévõ könyvszekrényben).

A Vöröskereszt-segélyt a konyhában fogadtuk. Nagymama a 30 tojásnak örült, Apa a zöld, Mamika a sötétkék lóden anyagnak. Nekem nem hoztak semmit. Hogy én mégis kedvezményezett voltam, arra csak késõbb jöttem rá. Ugyanis anyám kék lóden kabátját kb. 10 év múlva a szabó kifordította és varrt nekem belõle egy divatos újat: raglán vonal + sálgallér. De hogy sokáig emlékezhessek ’56-ra, ezt is átalakíttattuk pár év múlva állógalléros rövidkabátra.
A külsõ falakon keletkezett két nagy lyukat aránylag hamar befalazták. Fûtés azonban még hetekig nem volt, így jól jöttek a félretett belsõ ablaküvegek. A házból segítettek a gimnazista fiúk romeltakarítani és emlékszem, hogy mindenki választhatott magának ajándékba egy könyvet a könyvszekrénybõl. Karácsonyra legalább az ebédlõt már használatba vehettük, ahová a zongorát áttolták szüleim.

Nem értették, hogy nekem miért épp ez a karácsony maradt meg mint legszebb az emlékezetemben. Talán a zsúfoltság okozta „Gemütlichkeit”? Vagy egyetlen ajándékom, egy izgalmas könyvecske? Jelmezbálfigurák derékban kettévágva külön-külön verssel a felsõés alsó feléhez. Külön lehetett lapozni, így pl. a kertészlány felsõteste a török pasa aljával, stb.

Mindenesetre a következõévben gyakran kérdeztem, hogy mikor lesz végre megint forradalom, mert az nekem annyira tetszett. Érdekes, valahogy sose örültek a kérdésnek 2003. október