Magyar Krónika, december 16.

Dancs Rózsa

Montreál

Az öregasszony hetek óta nem szólalt meg. Az advent úgy köszöntött rá, hogy már a kanalat sem volt képes a szájához emelni. Nem elég, hogy nincs erő a kezében, méltatlankodott a lánya, még a hangját is elveszítette. Sőt, napról napra zsugorodott, mumizálódott. Olyan, mint egy pislogó majom, kuncogott a kamaszlány-unoka, a szép Ildikó, és többé nem volt hajlandó nagyanyja felé nézni.

A többi unoka sem nyitotta rá az ajtót, amióta leszedték a falról az öregasszony kedvenc képét. Nászajándékba kapta annak idején magától a festőtől, Gyárfás Jenőtől. Az volt a címe, hogy Disznóvágás.

Akkor még az ablak előtt üldögélt, langyos őszutót csivitelt a vörösbegycsapat, miközben a gránátalmafa ágait a szorgoskodó mókusokkal versenyt váltogatta. Szerette ezt az évszakot. Ha behunyt szemmel neszelt ki a kertbe, fiatalnak látta magát, szépnek és kívánatosnak, akit térden állva kért meg egy almát érlelő napon a legdélcegebb fiatalember. Akkor is Brahms-dallamot játszott a gramofon, mint most a rádió. Vele szülte a lányait, Annát és Verát, vele is nevelte őket, de most egyedül van. Kívül maradt minden családi körön. Fiatalok. Más világot élnek, amelyben nem kell az öreg.Hála Istennek, egészséges még, nem szorul egyikre sem.

Egy ilyen gondolatmenet szakadt meg a festmény robajos kisajátításával. Nem kérték, nem magyarázkodott az idősebb lány, Anna sem, csupán felé vetette a szót: Anyának minek ez a kép? Ide nem jön be senki, nálam mindenki láthatja. És durván becsapta az ajtót maga mögött, mert idegesítette az anyja szemében sikoltozó kétségbeesés. Ekkor némult el végérvényesen az öregasszony.

Biztosan, valami szélütés érte anyádat, véleményezte a dolgot Anna férje, talán orvoshoz kellene vinned.

Majd elviszem, csak ne nyaggass, azonnal elviszem, mihelyt egy kis időt tudok szakítani rá, de most más dolgom van.

Lassan már pelenkázni is kellett az öreget, etetni, mosdatni. egyre nagyobb nyűg lett két leánya nyakán. És Anna is, Vera is éjszakákon át imádkoztak, hogy karácsonyra szabadítsa meg őket a Fennvaló anyjuktól, mert szép családi összejövetelt szeretnének szervezni, sok ajándékkal, vidámsággal. De Istennek más dolga volt, nem rájuk figyelt. Meglehet, kíváncsi volt, hogy miért is küldi le egyszülött fiát a földre. Az is érdekelhette talán, hogy a csillagszórók fényében meg lehet-e különböztetni a barmot az embertől, a bölcsőt a koporsótól.

Isten tehát másfelé nézett és egymásra hagyta a családot.

A család pedig ideges volt, és beadták az élő múmiát a betegmegőrzőbe. Csak az ünnepekre, magyarázta Anna és Vera a szomszédoknak, akik a mentőautó után bámultak. A kis pocegér, sóhajtott fel megkönnyebbülten Ildikó, és arra gondolt, hogy az öregasszony szobáját mindjárt kiutaltatja magának, ahol majd összebújhat Öcsivel. De előbb újrafestik, hogy ne emlékeztessen semmi nagyira. És adventi hangulatában az anyjához simult. A kórház karácsony táján minden épkézláb beteget haza szokott küldeni. Olykor még olyant is, akit az orvos szívesebben tartana bent az ügyeletesek szeme előtt, de a család ragaszkodik az együttléthez. A három éves Gizellát senki sem akarta hazavinni. Árvaházi kislány volt, születése óta oda tartozott. Az anyja autóbaleset áldozata lett, de a kórházban még sikerült megmenteni a kisbabát, akiről aztán kiderült, hogy gyógyíthatatlan szívzavarai vannak. A balesetért az apa volt a felelős, aki nemcsak ittasan vezetett, hanem kokainfogyasztó is volt.

Ez derült ki a rendőrség jelentéséből. A kábítószer közvetlen eredménye ennek a gyönyörű gyermeknek rosszul működő szíve lett, közvetve pedig árvaságának okozója. Rövidre szabott életkéjét idegenek között éldegélte, soha nem érezve az édesanyai szó meleg simogatását. Játékot sem kapott senkitől, nem tanították beszélni, énekelni. Árva volt, s méghozzá beteg is. A többi gyermek kezdettől furcsállotta a baba lilás körmöcskéit, az arca sápadtságától feltűnően elütő lila ajkát, és ahogy totyogni kezdett, már bántalmazták is, mert más volt, mint ők. Pedig szeretett közéjük vegyülni. Hancúrozás közben lett rosszul, és a kórházba került. Ettől kezdve a betegmegőrzőben élt. Ott jobban szerette, mint az árvaházban, mert a doktor bácsi minden nap rámosolygott, leült az ágyára, meghallgatta szívét, és gyakran hozott neki cukorkát, csokoládét, narancsot. Csak neki. Az orvosságot utálta, de lenyelte mindig, mert a nővérke megdicsérte érte. Még éjfélkor sem sírt, pedig első álmából ébresztették a keserű lével. Jó kislány volt és beteg kicsi szíve tele hálával a kedves mosolyokért.

Nyolc ágy volt a kórteremben, de csak ketten maradtak az ünnepekre: Gizella és az aszott öregasszony. Gizella már akkor megnézte új szobatársát, amikor behozták, délután is oda-odasandított, de a becsukott szemek nem nyíltak rá. Élettelennek tűnt egészen, a vacsorát is csak nagy nyűggel tudta belekanalazni az ápolónő. Gizella is ott állt a művelet alatt, csacsogott, örvendezett, mert dús pelyhekben hullott odakint a hó. Ha az ablak előtt álló székre kapaszkodott, látta, hogy egy-egy szomszédos házban már ég a gyertya. Az esti vizitet szokatlanul korán tartották, és a doktor bácsi egy hajas babát hozott neki. A nővérke pedig egy nagy zacskó szaloncukrot és két piros almát. Szent este volt. Gizella lázas kék szemében szinte lobogott a boldogság.

Az ágyban maga mellé fektette a babát, de így nem látta, ezért felültette az éjjeliszekrényre, és cukorkával körberakta. Világoskék ruha volt a babán, a haja olyan pontosan, mint Gizelláé. Lenszínű. Aztán, hogy határtalan örömét megossza, az öregasszony ágyához szaladt és megrázta karját. Néni, ne aludj, mondta, de a néni nem nyitotta ki a szemét. A kislány pár szem szaloncukrot tett a kezébe és mivel azok kihulltak az erőtlen tenyérből, megpróbálta összecsukni a sovány ujjakat. Nem sikerült, de a cukorkát ott hagyta a takarón. Visszaszaladt babájához, bámulta, simogatta, és egyre jobban kimerült. Lámpaoltáskor már ragadt le a szeme.

És akkor, ott a hófényű, csendes szobában megmozdult az öreg kéz. Lemotozta a vékony aranyláncot a nyakából, feltartotta, hogy a kinti fény megcsillanjon rajta. Mosolyogva, szinte kamaszos gyorsasággal lelépett az ágyról és mint egy fürge gyík, a kis Gizellához suhant. A láncot rátette a kislány csuklójára. Háromszor tekerte meg, hogy meg is maradjon a szirom súlyú kicsi kézen, aztán gyorsan bebújt az alvó gyermek mellé. Gizella a hozzásimuló test melegétől felocsudott. Boldog csodálkozással átölelte az öregasszonyt, és felsóhajtott: Mama.