Ezt a harcot igazmondással vívjuk

Megjelent: Szép Szó, 2003. november 8.

A Magyar Nemzet Romániából kitiltott főmunkatársának beszéde a Hargita megyei Szentegyházán videóüzenetben hangzott el 2004. március 14-én.Köszöntő az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc ünnepén. Tisztelgés a soha meg nem alkuvók, az önfeladás ellen küzdők és azok előtt, akik szerint volt értelme...

Mondják, az igazán nagy bukásokban ott szorong a méltóság is, s egy nemzetet lehetetlenség végképp megtörni, végképp kiirtani, ameddig van méltósága.

Hát a méltóságra figyeljünk a sok-sok halál között - s akkor még inkább, ha nem is fenyeget halál, csak tengernyi egyforma, hit és nagyszerűség nélküli élet.

Kedves barátaim, testvéreim, drága székely magyarok!

Kicsike falucska Kökös, a Szépmező szélén, az Olt és a Feketeügy szögletében.

1849. június 21-én a cári csapatok bevették a Tömösi-hágót, elfoglalták a brassói várat, nyitva állt az út Háromszék, a Székelyföld irányába.

Két nap múlva a kicsike falucska határában, Kökösnél álltak eléjük a magyar honvédek, Gál Sándor ezredes vezetésével. Nyár, forróság - és a halál csöndje. Csak a falu biztonságos helyre hajtott marhái bőgnek, kínozzák őket a böglyök. Az ezredes, mint egy szobor, a csönd és a halál mögé néz.

És elkezdődik.

A tüzérséget maga Gábor Áron vezényli, de hiába. Gyalogságunk, huszárjaink oly kevesen vannak, hogy néhány órás öldöklő küzdelem után kénytelenek meghátrálni. Az oroszok elfoglalják Kézdivásárhelyt, Sepsiszentgyörgyöt, a magyar honvédek pedig felkészülnek az újabb, a döntő ütközetre.

A székely haderő mozgósítja legutolsó tartalékait is. Aki él és mozog fegyvert fog, így tudnak kiállítani úgy hét- nyolcezer katonát. És július 2-án ismét felsorakozik egymással szemben a két sereg. A cár túlerőben lévő martalócai, és a maroknyi, maradék székely, elszánva mindenre, elszánva halálra, mert - jó ha tudjuk s megjegyezzük! - a szabadságot még sohasem adták ingyen.

A főszereplő megint csak Gábor Áron. A derék székely határőr nagyszerű fia irányítja a tüzérséget, s a halált osztó ágyúk tüze visszaveti az ellenséget a Feketeügy túlpartjára. De iszonyú csend hasítja ketté a csatazajt - csak egyetlen pillanatra. Talán nem is veszi észre senki, csak az Úr. Egyetlen pillanat, de egy hős férfinek maga az örökkévalóság. Az örökkévalóság, melyben élesen látszanak a fények, a színek, a Feketeügy véres vize, a véres, arcba tapadó fűszál - és erős és mindent betöltő a föld szaga, a földé, amelyért megint, amelyért mindig meg kell halni.

Egy eltévedt ágyúgolyó darabokra szaggatja Gábor Áron testét. Hát ez a csönd pillanata. S még az Úristen is elmorzsol egy könnyet szeme sarkában, aztán siet, sietnie kell, mert sok a teendő, ítélni kell élők s holtak felett.

A honvédek pedig hajadonfőtt állnak a rekkenő nyárban, s zokognak, csak zokognak sokáig, s nem értik, hogy miért éppen Ő? Miért mindig a legnagyszerűbb, a legkülönb? S nem jut eszükbe, hogy otthon az asszony majd ugyanezért ad hálát - mert hát valakinek mindig életben kell maradni, mert hát a csata után jönnek a hétköznapok, jön az élet, amelyben éppen az emlékezés lesz az egyik megtartó erő.

Tábla áll a Feketeügy hídja mellett, s hirdeti az örök megmaradást:

"1849 július 2-án ezen a helyen ütközött meg Gál Sándor ezredes vezetésével a maroknyi háromszéki népfelkelő sereg az osztrák császári és orosz cári túlerővel. Ebben a csatában esett el a Szabadságharc hőse, Gábor Áron őrnagy."

Uzonba vitték először Gábor Áron testét, elhantolták gyorsan, hevenyészve, majd a csaták végeztével átszállították tetemét végső nyughelyére, Eresztevénybe.

Mindjárt az országút mellett kicsi református templom áll. Kertjében sírok, székelyekből nőtt fák, virágok, békesség, csend - és Ő. Fontosak a sírok. Eligazítják az élőt. Ha felveri őket a gaz, akkor is.

Mert hát, úgysem lehet nem beszélgetni az ősökkel - aki nem teszi meg soha, boldogtalan és hiábavaló.

Barátaim - és szeretett ellenségeim, akik most is nagy figyelemmel hallgatjátok ezt a beszédet!

Mi a fontos nekünk Gábor Áron hősi halálából? A példa? A méltóság? Persze, ezek is. De egyvalami talán még ennél is fontosabb: végig gondolni, hogy vajon mennyi érve volt Gábor Áronnak arra, hogy ne a Feketeügy hídjánál haljon hősi halált harmincöt évesen. Ezer és ezer érve volt rá.

Ájuldozik a hőségben Székelykeresztúron a Gyárfás-kúria.

Délután, por, július 30-a, 1849.

Rossz szekér érkezik Marosvásárhelyről, Gyalókay Lajos kapitányé, vékony, fáradt fiatalember ül rajta. Petőfi Sándor. Ő az.

Bemmel együtt ebédelni mennek Gamera Gusztávhoz, a Macskássy-féle házba. Ő fáradt. Keveset eszik, hamar elköszön és szálláshelyére, a Gyárfás-kúriába megy. Fogalma sincs róla, hogy élete utolsó estéjére érkezik. Iszik néhány pohár bort. A körtefa alá telepedve. Aztán vizet húz a kútból, jó hideget, hiszen forró az éjszaka.

A Vargáék leánykája kérleli, hát elszavalja a családnak az "Egy gondolat bánt engemet" című verset. Sok kedve nincs hozzá, inkább aludna. Holnap hosszú út vár rá, Bemmel együtt indul Segesvárra. El-elbóbiskol a fa alatt, pedig fiatal még az este. És minden tücsök azt suttogja: meg fogsz halni. Hát így múlik el az utolsó éjszaka.

Aztán Fehéregyháza mellett, valahol a kukoricásban meghal Petőfi Sándor. Azon az utolsó éjszakán, mikor azt suttogták a tücskök, hogy "meg fogsz halni", vajon mennyi érve volt Petőfi Sándornak, hogy ne induljon el? Ezer és ezer érve volt rá.

Ezer és ezer érvünk van mindig, hogy ne cselekedjük, amit kell. Amit ránk mért a sors. Ami elől úgysem tudunk elbujdosni.

Ezer és ezer érvünk van mindig szürkének lenni, megalkuvónak lenni, beletörődni; van érvünk mindig arra, hogy miért nem lehet. Hogy együtt üvöltsünk a farkasokkal. Hogy meggyőzzük magunkat, a hazugság az igaz. Hogy elhiggyük, másképpen, ahogy van, úgysem lehet. Hogy kerékbe törjük a lelkünket, a vágyainkat s azt suttogjuk: úgy sincs semmi értelme.

De mi lenne velünk, ha mindig mindenki meggyőzné magát? Ha mindig mindenki felsorolná az ezer és ezer érvet?

Ha mindig mindenki felsorolná az ezer és ezer érvet, akkor március 15-én egy Petőfi Sándor nevű fiatalember nem ment volna föl a Múzeum lépcsején.

Akkor a "nagyméltóságú helytartótanács" nem méltóztatott volna reszketni, akkor Landerer nem nyomtatta volna ki a 12 pontot.

Akkor most nem ünnepelnénk, nem állnánk itt együtt. S nem csak azért, mert nem lenne mire emlékeznünk, hanem azért is, mert talán nem is lennénk. Illetve fizikai valónkban talán lennénk. Ennénk, innánk, dolgoznánk, szeretnénk - csak éppen nem magyarul tennénk mindezt, nem élnénk magyarul. Vannak, akik szerint ez mindegy is.

Akik szerint élni kell csak, ez a lényeg. "Élni, mint patkányok a romok között, mert amíg az ember él, még mindig történhet valami"

Igen, az ilyesféle érvelésben is van logika. A mindig megalkuvás logikája. Az ahogy lehet logikája.

Csak hát, akkor mivégre volt a múlt, mivégre történt, ami történt, akkor miért van történelem - akkor miért vannak a hősök?

Akkor mivégre lépett a Múzeum lépcsejére az a fiatalember, s miért halt meg valahol Fehéregyháza mellett a kukoricásban? Mivégre lépett ágyúgolyó elé Gábor Áron? Miért hagytak oda asszonyt, gyereket, családot magyar férfiak tízezrei, valami olyan elvont, gyakorlati haszonnal nem is kecsegtető fogalomért, mint a szabadság?

Drága barátaim!

Erdély földjén nagy hagyománya van a szabadságnak, Erdély földjében hőseink nyugosznak.

Petőfi, Gábor Áron, Tuzson János - és székelyek ezrei.

"(.) gyakran érezzük a sokáig visszafojtott méltatlankodásnak, dühnek azt a vulkanikus kitörni készülését, mikor szeretnők torkon ragadva megfojtogatni egy kicsit a hazugságok mestereit.

Erővel, erőszakkal kell sokszor mérsékelnünk magunkat, nehogy azt higgyék, hogy mert haragszunk, nincs igazunk. (.) De e szörnyű hazugságok akkor forralják csak fel igazán bennünk a vért, ha a székelység helyzetére gondolunk. Ország-bontó akciókra kerül időnk, lelkünk, pénzünk, s a székelység pusztulását pedig közömbösen nézzük.

Kiválóbb, becsesebb emberanyag nincs ezen a földön. Erős, egészséges, józan filozófiájú, munkás, lángoló, ha kell, de praktikus mindig, fajához, bölcsője földjéhez pogány szeretettel ragaszkodó.

Szívós erővel állt századokon a mi védőbástyánkul. Most roskadozni készül. Mindig csak kértünk tőle, adni sohasem adtunk. Nem bírja tovább. Védelmére ki siet? Az állam nem is állam. (.) A parlament kiskorú gondolkozásnak tanyája. A magyar társadalom ezer sebből vérzik, akcióra képtelen. (.) Meghalhat ez a nép, elzárva mindenkitől, elárasztva, fölfalva oláhságtól, szászoktól, hazát és hazai kultúrát gyűlölő, a hatalomtól becézni kezdett s vérszemet kapott ellenségektől.

Nem is keressük az enyhe szókat. Vétkes hazugság, hitványság a hatalom mit-mívelése. Ez a hatalom hazudozva tör, zúz, rombol. Az igazi szükség szava elől befogja a fülét. Így tűri, s nem bánja a székelység pusztulását is.

Néhány erőshitű ember van ebben az országban - áldassék meg hitük és karjuk -, kik a hazugság romboló hatalmával szemben építésre mertek vállalkozni. Bár észrevennék őket, s bár érnének el valami sikert!."

Ady szavai ezek - legnyugatosabb, leginternacionalistább költőnk írt így 1901-ben. Őt idézem, hiszen Ő még nincsen talán kitiltva, sem országból, sem a szellemi életből, sem a magyar lélekből.

Őt idézem, mert hátha felismeri valaki, mi sem változott 1901 óta. A magyarság az elmúlt nyolcvan esztendőt is kibírta Erdélyben. S küzd, éppen úgy a hazugság ellen. Ezt a harcot nem fegyverrel vívják. Ezt a harcot igazmondással vívjuk. S azzal, hogy nem félünk. Nem adjuk fel a méltóságunk. Így fogjuk kivívni a jussot. S úgy, hogy észrevesszük végre, kik vállalkoznak építésre a hazugság romboló hatalmával szemben.