Virág helyett Illyés Kinga sírjára

Ötszázmillió csengettyűnek kell sírva fakadnia, mert nesztelenül, „csendesen eldőlt, ahogyan egy fa dől el”, Erdély kishercege. Illyés Kingáért nézzünk most az égre, a kis hercegért, aki ott, Erdélyben jelent meg a Földön, és ott is tűnik el. Erdélyben, amelyik nem csak számomra, de milliók számára is a legszebb és legszomorúbb táj a világon. Ilyennek érezhette ő is, ezért borította be a költészet üvegburájával a „virágot”, ezt ezen az együgyű világon görcsösen megkapaszkodó magyar anyanyelvet… Nem politikumból, nem hatalmi becsvágyból, hanem a természet diktálta megmaradás törvényének parancsa szerint.

Nehezen tud elszakadni az emlékezés St. Exupery halhatatlan alakjától, akit Kinga akkor keltett életre, amikor talán még nem is volt olyan nehéz, nem volt annyira elviselhetetlen a „majomkenyérfák” terjeszkedése kicsiny szülőföldünkön, amikor még kimondhatta, hogy felelősek vagyunk a virágunkért, az egyetlen kincsért, amit az évezredek reánk testáltak: anyanyelvünkért. Annak idején a könyv értői nyilvánvaló izgalommal néztek A kis herceg premierje elé - a prózai mű bűbájos egyszerűségbe burkolt gondolatisága, egyetemessége volt a tét. És Illyés Kinga egyszemélyes művészi produkciója kiállt minden próbát! Olyannyira, hogy azóta is és mindig felvillan előttem a művésznő arca, visszahallom a hangját, ha a kezembe veszem „A kis herceg”-et.

Ha valaki egyszer is hallotta Illyés Kingát szavalni, soha sem tudja elfelejteni hangját.

Már indulásakor valami olyan belső erő izzása sugárzott belőle, amely megkülönböztette művésztársaitól. Úgy is mondhatnók, hogy első emlékezetes szereplésének sikoltását, ama megalázott kisgyerek fájdalmát, a mai napig visszhangozzák a világot jelentő deszkák, álljanak azok Marosvásárhelyen, New York-ban vagy a Mezőségen. Sikoltással indított a pályán, hogy eljusson a csúcsokig, hogy ott, a szükségállapotban, magára vegye az “égre kiáltó, bátor viharmadár” szerepét. Hogy Marosvásárhely ama rettenetes fekete márciusán, amikor ’élet-halál harc folyt a végeken’, „férfiasan” a tömeg fölé emelkedve hirdesse: „Költők szavát hoztam el, kedves barátaim, hozzátok. Költők szavát, akik soha erőszakhoz nem folyamodtak. Csak a tiszta humánum, a lélek, az igazság nevében írtak és beszéltek…” És hirdette az igét, mert felismerte, hogy „ez az a pillanat, amikor az ige fegyverré válik”, és „ anyanyelvéhez, szülőföldjéhez mindenkinek joga van”. Azon a „barbár középkori márciusi napon” - noha a költővel vallotta, hogy „minden csupa zűrzavar”, tehát „borzadok és reszketek” - hangosan világgá kiáltotta, hogy „szabad csak az, akit szó nem butít,” és aki „mindig szembe néz a nappal”, mert „az sose rab, ki lélekben szabad”. Vigasztalt, reményt hintett a reménytelenség óráiba, zokogva suttogta a süket világba, hogy csak azért is, „lassan megnövünk”, mert nem szolgáljuk Pilátust, aki „újra és újra mossa kezét.”

Kinga már indulásakor ráeszmélt, hogy a színészi munka nemcsak az isteni tehetséget villogtató művészi tevékenység, nemcsak bravúr, hanem küldetés, hitvállalás és - teljesítés. Az otthoni színjátszás különösképpen azért sem zárkózhatott be soha l’art pour l’art elefántcsonttornyába, mert a tiszta források és búvó hegyi patakok szakadatlan csobogása már régóta nem hűsített, már nem ringatott tétlen álmodozásba sem vándort, sem vártán várót. Erdélyben, amely „a menekülés földje” lett a reményvesztettek futása nyomán, csak „a biblia parancsai szerint” lehet „elviselni a létet”

Illyés Kinga a biblia parancsainak engedelmeskedve vállalta a helyben maradók bátorítását. Intellektuális színész volt, korszerű színész, a legnagyobbak közül való, hatalmas mesterségbeli tudással. Beszédtechnikáját gazdag moduláció jellemezte, amely a klasszikus és kortárs költészet tolmácsolásában utolérhetetlen magasokba ért el. Azt vállalta magára, és emelte Erdélyben a legmagasabb szintre, ami talán a legnehezebb a színészi munkában: a szavalást. Illyés Gyula szerint a versmondás a költő szerepének eljátszása, a színésznek ugyanis az alkotás hosszú folyamatát kell összesűrítenie egy vers előadói idejére. A szavalónak a versmondással az alkotás kínjait is érzékeltetnie kell, nemcsak a végeredményt. Mert "A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő" – idézhetnők akár József Attilát, akár Csoóri Sándor gondolatait, aki szerint a versmondás jellem és magatartás kérdése. Nos, Illyés Kinga történelmi, nemzeti hivatássá tágította ezt a kérdést. Éppen Csoóri Sándor nevezte őt messiás madárnak Fagyöngy című műsora kapcsán, amelyet ide, az Óperenciás-tengeren túlra is magammal hoztam. 1992-ben hozta ki Észak-Amerikába Hencz Józseffel a Szabadnak lenni mit jelent? c. műsorát, amely nemcsak az „üresen maradt fészek a fán” árvaságát jajongta el, hanem hirdette azt is, hogy „Erős várunk nékünk az Isten”. Mert Illyés Kinga végletekig felfokozott művészi érzékenysége egyetlen hangszerén, saját csodálatos hangján mindig rátalált a versnek arra a kulcsszavára, amellyel hallgatóságának reményt tudott adni. Reményt, hogy lesz egyszer öröm és ünnep és feltámadás, ahol - Illyés Gyula költői szavával - "A legnagyobb bátorság a remény." Reményt, amelyet – bár „tornyán a jajnak” - hirdetett Szilágyi Domokossal, hogy „A jövő nem hal meg soha!”

Ha Árpádházi Szent Erzsébet IX. Gergely pápa szerint a „szegények táplálásáért az angyalok kenyerét érdemelte ki”, Te, Széchenyi- és Emke-díjas Illyés Kinga, Árpádházi Szent Erzsébet felejthetetlen megidézője, ezért a Reményért érdemelted ki az angyalok kenyerét!

Emléked él majd fű alatt, ég alatt, a szóért, a vigaszért, a reményért szomjazók szívében és fülében – Makfalvától Sepsimagyarósig, Marosvásárhelytól Torontóig.