A tragikus sorsú szerb uralkodói párról készült felvétel
Fotó: Wikipedia

Néha tényleg lenyűgöző, ahogy a történelmi tragédiák úgy állnak össze a különböző eseményekből, mint a természetben a többféle elemből összetevődő vegyületek. Egyes alkotórészek ártalmatlanok, mások pusztító erővel bírnak – ahogy az egyes események is lehetnek látszólag semmitmondók, de lehetnek drámaiak és véresek is, hogy aztán a folyamat végén eget rengető megrázkódtatások álljanak. Amint a „robbanóelegyek” összetevői, úgy ezek a földindulások is különféle természetű és hatású elemekből tevődnek össze.

Ahogy pedig a robbanóanyagok halálos veszélyt jelentenek a környezetükre, ugyanúgy a történelmi megrázkódtatások is, bár az utóbbiakba összehasonlíthatatlanul többen szoktak belehalni…

Az Obrenovics-házból való I. Sándor (1876–1903) szerb királynak nem volt ideje jelentős uralkodóvá válnia: mindössze huszonhat évet élt. A korszak a boldog békeidők kora volt, de az ő történetét nézve ez a kifejezés nem éppen Szerbia, hanem hatalmas szomszédja, az Osztrák–Magyar Monarchia legszebb évtizedeit takarja, hiszen Szerbia minden más volt, csak épp boldog és békés nem.

A történelem kihívásaira minden ország más választ ad, és Szerbia ezt a választ a titkos társaságok, az összeesküvések és a gyilkosságok véres összevisszaságában vélte megtalálni. Így már a 20. század elején megjelent Szerbiában az a titkos szövetség, amelynek „hivatalos” neve Egyesülés vagy Halál volt, mégis Fekete Kéz néven vált hírhedtté. Egy évtized kellett a „nagy dobáshoz”, de akkor tényleg világtörténelmet alakítottak: a Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst megölő és az első világháborút kirobbantó Gavrilo Princip a Fekete Kéz embere volt. Azonban e terrorszervezet valódi céljait – bármennyire is a baljós Fekete Kéz néven ismerjük – leginkább a „hivatalos” neve (Egyesülés vagy Halál) mutatta.

Az egyesülés többféleképp értelmezhető: célozhatott a szerb nemzet teljességének, de a Balkán délszláv népeinek egyesülésére is. Bármelyiket nézzük: ennek első számú akadálya az Osztrák–Magyar Monarchia, azon belül is Magyarország volt. Ebben az időben Európának e részén a mindenféle nemzetegyesítési törekvés legfőbb akadályát a Monarchiában és különösen a Magyar Királyságban látták. A következmények ismertek. Ám ne szaladjunk ennyire előre.

A kamaszfejjel trónra lépő Sándor uralkodása nem indult rosszul: kezdeti intézkedései határozott népszerűséget hoztak számára. Azonban a régenstanácsot, amely a még szinte gyermekkorú uralkodót volt hivatva segíteni, 1893 tavaszán feloszlatta.

Nehéz eldönteni, önfejűségről volt-e szó, vagy a kérdés ennél sokkal összetettebb. Mindenesetre az országvezetőknek mindig kockázatos népük hajlandóságaival és érzelmeivel szembemenniük. Sándor pedig a szerb nép érzelmeivel egyezően oroszbarát politikát folytató és propagáló Radikális Pártot kizárta kormányából. A polgári liberális alkotmányt felfüggesztette, és lehetővé tette maga számára a rendeletekkel való kormányzást.

A szerb társadalom jelentős része ekkoriban egy polgárosodott, az európai áramlatokhoz idomuló országban látta a nemzeti lét jövőjét, illetve a Monarchia és Törökország közé ékelődött, kis országa mozgásterének bővülését az orosz szövetségtől remélte.

Sándor azonban az oroszokkal való viszony lazításával a Monarchia felé való orien­táltságot propagálta. Mai eszünkkel nézve hosszú távon Szerbia az utóbbival járt volna jól – és vele együtt Európa, elsősorban pedig Magyarország is. Azonban a nemzetegyesítés mindent elsöprő, elemi erejével szemben tehetetlennek bizonyultak még az uralkodók is.

Magánélete sem éppen a tőle elvártak szerint alakult: a huszonnégy éves uralkodó Draga Masint (1867–1903), egy cseh mérnök özvegyét vette feleségül, aki polgári származású és nála kilenc évvel idősebb volt – rá­adásul meddő hírében állt. A király ezzel nem­csak a népét, hanem saját családját is magára haragította. Esküvőjére még az édesanyja sem ment el, az újdonsült királynét pedig tüntetően negligálta nemcsak a politikai elit – kormánya testületileg lemondott –, hanem még a királyi palota személyzete is.

A szerb király élete és uralkodása tragikusan félrecsúszott. Azonban a véres végkifejlethez talán nem lett volna elég az uralkodóban, a politikusban és a dinasztiatagban való csalódás. Kellett ide más is. A fiatal uralkodó a nemzeti egyesülés legfőbb akadályát jelentő Monarchiával való szövetséggel írta alá a saját halálos ítéletét. Ugyanis akadt ezzel a Sándor királlyal „von Haus aus” is baj: az osztrák orientációt volt kitől örökölnie.

Apja, I. Milán király (1854–1901) meglehetős ellentéte volt a 20. századi keresztény európai uralkodó ideáljának: az előkelő lebujok törzsvendégeként nyakra-főre csalta orosz hercegi családból származó feleségét. Márpedig dinasztikus szinten az orosz feleséggel az orosz szimpátia és orientáció is együtt kellett volna hogy járjon. A királyi atya azonban erősen osztrákbarát volt, a Monarchia berendezkedését és légkörét ezerszer demokratikusabbnak és polgáribbnak érezte, mint a cári Oroszországét. Ebben amúgy tökéletesen igaza is volt, ám uralmának biztosítása érdekében odáig ment, ami egy szuveréntől példátlannak nevezhető: az osztrákok jóváhagyása nélkül semmiféle nemzetközi szerződést nem kötött.

A Törökország és Bulgária elleni háborúiból ismét csak a Monarchia segítségével tudott területi veszteség nélkül kilábalni. Meglepő éleslátással 1889-ben az akkor tizenhárom éves fia, Sándor javára lemondott – nemcsak a trónról, de még szerb állampolgárságáról is.

Ám nem ette sokáig a királyi száműzöttek „keserű kenyerét” Párizsban – és alkalmanként Budapesten, hiszen fia 1897-ben kinevezte a hadsereg főparancsnokává. Milán vegyes sikerrel „főparancsnokolt”, osztrák orientációját azonban ebbéli minőségében sem sikerült levetkőznie. Ebben egymásra találtak ugyan a fiával, annak halmozottan morganatikus házasságát azonban ő sem támogatta. A végső kenyértörés ekkor történt: nemcsak apa és fia, hanem az ország és egykori uralkodója között is. Milán végleg elhagyta Szerbiát, és barátja, gróf Zichy Jenő birtokain vadászgatott, illetve a bécsi elit tagjaként töltötte napjait. Itt is fejezte be hányattatott életét 1901-ben, negyvenhat évesen. Apja halálakor huszonnégy éves fia tisztában volt azzal, hogy ő az utolsó Obrenovics. Ki gondolta volna, hogy neki is már csak két éve van hátra?

Sándor jobbára apja természetét örökölte – a csapodárságot kivéve. Ő elsősorban uralkodóként volt állhatatlan és kiszámíthatatlan, pedig a kortársak szerint nem volt tehetség nélküli.

A két hatalmas szomszéd közt taktikázó Sándornak csak a szerelemben adatott meg a beteljesülés, ám alattvalóinak gyilkos dühe nem csupán házassága miatt fordult ellene. Döntően közrejátszott ebben, hogy semmiféle Monarchia-ellenes szervezkedést és agitációt nem tűrt, így a szerb egyesülést zászlajukra tűző titkos társaságoknak – ez idő tájt éppen Szerbiában – valóban titkosan kellett működniük.

Az uralkodó ellen szerveződő merénylet talán ezért sem tudódott ki időnek előtte. Igazság szerint kevés politikai gyilkosság van, amelynek előzményeiről és részleteiről ennyire keveset tudunk, még az sem egyértelmű, hogy melyik titkos társaság állt a merénylet mögött, ám a Balkánon a politikai gyilkosságok általában iszonyú kegyetlenséggel párosultak.

A fiatal király életére törő százhúsz oroszbarát katonatiszt áradatként zúdult a királyi palotára az 1903. június 11-re virradó, kora nyári éjszakán. A kevés hiteles beszámoló szerint mindenkit megöltek, aki a merénylők szeme elé került. A menekülni akaró királlyal és feleségével közvetlen közelről, pisztolylövésekkel végeztek a gardróbszobában, holttestüket pedig kihajították az ablakon. Sándor király és Draga királyné együtt zuhant a földre, állítólag még a vérük is összekeveredett.

Közönséges halandónak talán szép elmúlás. Koronás fő számára azonban maga a gyalázat. Kik voltak a merénylők? Teljes lista sosem készült, ezek szerint nem voltak akárkik, és tényleg nagyon sokan lehettek. Többségük a hadsereg relatíve idősebb, magasabb rangú tisztje volt. Az igazán elborzasztó azonban a kivégzés mészárlás jellege volt. Hiába voltak nagyrészt nyilván arisztokrata és nemesi származásúak, a gyilkosokban iszonyú indulatok kellett hogy tomboljanak. A földön fekvő törvényes királyukra lőttek közvetlen közelről, és egy fegyvertelen nővel, a királynéjukkal is így jártak el. Válogatás nélkül mészárolták le a palota személyzetét és a testőröket, akik csupán katonák voltak, és szolgálatukat teljesítették. Az igazi „balkáni düh” tombolását érhetjük tetten, amely a maga módján mégis elérte a kitűzött célt. I. Sándor és felesége holtteste – legalább két tucat többivel együtt – kiterítve hevert előttük. E naptól mindenki tudhatta Szerbiában: ha a Monarchiával szimpatizál, az életével játszik. Az Obrenovics-háznak magva szakadt. Színre léphetett egy másik dinasztia, amely jobban szolgálja majd a nagy nemzeti egység gondolatát. Ekkor a Karagyorgyevics-dinasztia első királyaként I. Péter (1844–1921) került a trónra, és Oroszország szövetségeséül szegődött, majd a Nagy Háborút követően a Magyar Királyság egynegyedét ajándékba kapó Szerb–Horvát–Szlovén Királyság koronás fője lett. Szerbia álmai beteljesültek.

Ám a történelemben vannak „nyom nélküli” emberek is. A palotát megrohamozók között is volt valaki, akinek sem a nevét, sem a rangját, sem a konkrét szerepét nem ismerjük, róla magáról sem tudunk semmit. Amit tudni vélünk, még az is többesélyes, hiszen vagy az apja (ez kevésbé valószínű), vagy a nagybátyja (ez már valószínűbb) volt valakinek, akinek szintén nem tudjuk még a pontos nevét sem. Ez a valaki pécsi volt, de az aszódi fiúnevelő intézetben nőtt fel, és egészen fiatalon jelentkezett a Monarchia haditengerészetébe, majd húszévesen őrmesterségig vitte, aztán az 1918-as összeomlást követő felfordulásban Budapestre jött.

A nyomozati és a bírósági aktákban feltűnt ő Horvacsanovicsként és Horváth-Sanovicsként, a keresztneve pedig volt Todore, Tódor, Tivadar, de Sándor is. Egy adott pillanatban (családi vonás?) ő is egészen kapitális célpontra tüzelt. Ő volt gróf Tisza István kétszeres magyar miniszterelnök egyik gyilkosa. Lépten-nyomon dicsekedett a királygyilkos papával/nagybácsival, aki hol tábornoka, hol ezredese volt a szerb hadseregnek. Újságcikkek, visszaemlékezések, tanúvallomások tucatjai bizonyítják. Mindenesetre, hogy a papa/nagybácsi Szerbia magas rangú tisztje, fia/unokaöccse pedig az ellenséges Monarchia katonája volt – a 20. századhoz illően abszurd, ám tökéletesen hihető történet… Az apám királyt ölt, én miniszterelnököt gyilkoltam, a fiam még nagyobb embert fog a másvilágra küldeni – mondogatta, és erről is tanúvallomások szólnak. Ahogy arról is, hogy többször megjegyezte: Jugoszlávia őt soha nem fogja kiadni.

Linder Béla, a másfél milliós seregünket feloszlató hadügyminiszter – később Pécs szerbek kinevezte polgármestere, kiengedte a fogházból, ahová éppen a Tisza-gyilkosság miatt zárták. Persze hogy Jugoszlávia felé vette az útját. Persze hogy nem adták ki Magyarországnak. És persze, hogy szülővárosában sincs nyoma a viselt dolgainak. A városháza iktatókönyvében rögzített iratokat a valóságban már évtizedekkel ezelőtt eltüntették. Úgy látszik, Horvacsanovicséknál – vagy bárhogyan hívták őket – a nyom nélküliség családi vonásnak bizonyult.

Bár a família két tagja valamilyen nyomot mégiscsak hagyott. Mindkettőjük után egy-egy, több lövéssel, közvetlen közelről lemészárolt áldozat maradt. Az egyik a szerb király, a másik az egykori magyar miniszterelnök volt. A szerző jogász, író