Hindu hamvasztásos temetési szertartás Bombay utcáin a járvány idején (kép forrása: Wikimedia Commons)

Kirakatvárosból gócpont

A 20. század hajnalán a bubópestis mintegy tízmillió ember életét oltotta ki Indiában. A kór a szintén brit gyarmat Hongkongból érkezett a tengeren, az indiai nagyváros párás, zsúfolt negyedeiben pedig könnyűszerrel terjedt. Bombay kikötővárosa hamar a járvány egyik epicentrumává vált.

A brit gyarmati hatóságok könyörtelen módszerekkel kísérelték meg visszaszorítani a kór terjedését: erőszakkal lakoltattak ki embereket otthonaikból, hogy aztán internálótáborokba tereljék őket. Ennek eredményeként sokan elszöktek a városból, a szubkontinens távoli szegleteibe eljuttatva a halálos ragályt.

A bombayi járvány egyben orvostörténeti mérföldkövet is jelölt: Waldemar Haffkine (Volodimir Havkin), egy odesszai zsidó orvos is a városba érkezett segíteni, és itt fejlesztette ki a pestis elleni első vakcinát.
A jelenlegi koronavírus-járvány során mintha ismételné magát a történelem: a nagyvárosból a lezárások hatására a vendégmunkások valóságos exodusa indult meg, a vírus megjelenésének hatására pedig a városi hatóságok egy 123 éves, a britek által hozott törvényre hivatkoztak, amely az emberek életvitelének teljes felügyeletére jogosította fel annak idején a hatóságokat.

A britek ekkoriban Bombayt világbirodalmuk második számú városává kívánták fejleszteni London után, ennek megfelelően egyszerű kikötővárosból rohamtempóban iparosodó világvárossá kezdett alakulni. E korszak emlékei a gótikus építészet és nagyszabású műemlékek.

A britek és gazdag indiaiak szűk elitje valóban bámulatos körülmények közt élt, azonban ez csupán a város egy kis része volt, elsősorban a látogatók lenyűgözésére. A városba költöző emberek nagy része szegény kétkezi munkás volt, és az ő életkörülményeik ebben az időszakban valójában egyre rosszabbá váltak, ahogy nőtt a zsúfoltság.

E zsúfoltság – az éghajlattal együtt – volt az, ami miatt a város gócponttá alakult. A Kínában évtizedek óta fel-felbukkanó járvány 1894-ben érte el Hongkongot, ahonnan 1896-ban terjedt át a hajókon élő patkányok útján Bombaybe. A zsúfolt, párás klímájú város helyzetét rontotta a szinte hatástalan vízelvezető-rendszer, amely miatt a városban sok volt az állóvíz, amely kimondottan kedvezett a baktériumok terjedésének.

Ugyanez volt igaz a szennyvízelvezetésre is – a köztisztaság a város jó részén nem létező fogalom volt. A megelőző mintegy három évtized rohamléptékű iparosodása során kevés figyelem és pénz jutott az infrastruktúrafejlesztésre, így a legtöbb esetben a munkát adó nagy üzemek mellett épültek a "csaul" néven ismert bérlakás-komplexumok, valamint ezek környékén álltak fel a még szegényesebb körülményeket biztosító sátor- és bádogvárosok.
Mivel az építkezés nem volt szabályozva, a földbirtokoson arcátlanul szűkös, mindenfajta szellőzést és fényt nélkülöző lakhelyeket állíthattak fel, hogy minél több bérlőt fogadhassanak. A 19. század végi Bombay ideális terep volt a pestis számára, és a kór megjelenése után további húsz éven át folytatódott ellene a küzdelem.

A gyarmati hatóságok a szegénynegyedek problémájaként tekintettek a pestisre, és gyakran maguknak a nyomornegyedeknek a lebontásával "kezelték". A lakókat eltávolították, a fertőzötteket és a velük kapcsolatba kerülteket jobb esetben kórházba, rosszabb esetben "pestistáborba" vitték, az üres területet pedig fertőtlenítették. A hatás nem maradt el: e negyedek lakói tömegesen kezdték el elhagyni Bombayt, sokuk a pestist is magával hurcolta.

A gazdasági hatás katasztrofális volt: a város minden kereskedelme megszűnt, szárazföldön és tengeren egyaránt.

A csodafegyver és a visszatérés

Miközben a járvány tönkretette Bombay életét, a korabeli tudomány még abban sem volt biztos, hogy ugyanazzal a kórokozóval van-e dolga, mint Hongkongban.
Kalkuttában az odesszai bakteriológus Dr. Waldemar Mordechai Haffkine éppen korábbi, kolera ellen kifejlesztett védőoltását tesztelte, amikor Bombaybe hívták. Itt a helyi állami orvosképző, a GrantOrvosi Főiskola 000-s számú tantermében rendezett be ad hoc laboratóriumot.
Itt sikerrel kultiválta a pestist egy zsíros környezetben, amelyet a hagyományos indiai ghi vajból állított elő. A legyengített baktériumokból előállított vakcinával – a nyulakon végzett sikeres kísérleteket követően – saját magát oltotta be elsőként, és az elkövetkező három évtizedben ezt tartották a világ leghatékonyabb védőoltásának.

Miután nagy nehezen meggyőzte a vakcina hatékonyságát illetően a hatóságokat is, azok átengedték Haffkine-nak a Bombay központjában lévő kormányzói palotát, ahol megkezdte a tömeges előállítást.

Az 1910-es években – miután egyrészt nyilvánvalóvá vált, hogy a pestis szétterjedt egész Indiában, így nemigen van hova menekülni előle, másrészt az eredeti gócpontban sokat javult a helyzet – az emberek elkezdtek visszatérni Bombaybe. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy a britek felállították a Bombay Városjavítási Bizottságot, amely a város bővítését tervezetten végezte.

Elsőként a lakosság tágabb területen való elosztása mellett döntöttek: előre megtervezett külvárosokat hoztak létre, amelyek már a házak építése előtt rendelkeztek alapvető szennyvízhálózattal, utakkal, tömegközlekedéssel és egyéb infrastrukturális alapokkal.

E fejlesztések magukkal hozták a bankok, felsőoktatási intézmények, parkok, imahelyek és vasútvonalak egyre nagyobb sűrűbb kiépülését, ami tovább javított a város összképén, és alapvetően meghatározta mai képét.

Napjainkban a koronavírus-járvány kapcsán újra az úgymond "önálló városrészek" létrehozásában gondolkodnak sokan Mumbaiban – a lakosság többsége által rég elfeledett pestis öröksége több formában is tovább él.