Az operett legendás nagyasszonya, Honthy Hanna negyven éve, 1978. december 30-án hagyta itt a műfaj színes és az akkori rendszer szürke világát. Olyan díva távozott az élők sorából, akiért egy ország rajongott, aki korának meghatározó sztárja volt, jellegzetes hanggal és fejedelmi allűrökkel megáldva, pedig a mélyszegénységből jutott fel a csúcsra.

Honthy Hanna valóban mélyről indult, hiszen Hügel János nyomdász és Hanrich Emma varrónő lányaként 1893. február 21-én született, és egy erzsébetvárosi, földszinti kis lakásban nőtt fel. Hároméves korában az apja elhagyta a családot, édesanyja és a nagyanyja nevelte fel nehéz körülmények között. A kis Hannának tehát nem volt apáról, jó férjről és boldog családról való emléke, talán ez is oka lehetett annak, hogy felnőttként sem tudott odaadóan szeretni. Balett-táncosnak tanult, de szívós munkával az ország első számú primadonnája lett.Az Első Hölgy kor nélküli és test nélküli. Nem az emberi vágy, hanem a művészi akarat élteti és teszi vonzóvá. Honthy sosem alakít, sosem szerepet formál, megkülönböztethetetlenek Grande Dame figurái egymástól, legyen akár Anna a Gerolsteini nagyhercegnőben, Antónia a Mária főhadnagyban, Madame Fleury a Luxemburg grófjában. Így éri el, hogy 1954 óta már három nemzedék egészen biztos abban: a Csárdáskirálynő címszereplője az idős Cecília, míg a fiatal és szenvedélyes Szilvia csak a szubrettség halvány utóképe– olvasható Jákfalvi Magdolna színháztörténész Honthy Hannáról szóló tanulmányban, és valóban: az idősebb korosztály főleg vele azonosítja a Csárdáskirálynőt, Szilvia helyett Cecíliát, aki előtte évtizedekig csupán másodszereplőnek számított a világhírű operettben.

Honthy nimbuszának volt köszönhető, hogy a korosodó hölgyet főszereplővé léptette elő a Kellér Dezső–Békeffy István írópáros, és attól kezdve az Operettszínház nagyasszonya még hosszú évekig lubickolt "új" szerepkörében s varázsolta el a szocialista szürkeségben éldegélő nézőit, akik rajongtak arisztokratikus, ám modoros mozdulataiért, elbűvölő mosolyáért, könnyed, humoros hódító szerepeiért és nem utolsósorban csengő hangjáért.

Pedig a könnyed, kedves mozdulatok, mondatok, dalok, valamint mosolyok mögött egy kemény, céltudatos, törekvő, másokat könnyen megbántó személyiség lakozott. Egykori öltöztetőnője, a Veszprémben élő Nádasdy Borbála így mesélt híres munkáltatójáról: Az ötvenes években reggelenként én vittem be neki a teát odahaza, illetve az Operetettszínházon kívüli fellépésein öltöztettem. Semmi se volt jó neki, állandóan szidott. Önző volt, csak a színpadnak élt. Nádasdy Borbála csupán két évig bírta az ünnepelt primadonna közelségét, majd felmondott. Tőle tudni, hogy házvezetőnőihez szintén nagyon szigorú volt, igaz, önmagához is. Mindene a színház, a színpad volt. Ezt erősítik meg azok a történetek is, amelyek arról szólnak, hogy kezdés előtt már két órával bement szeretett színházába, hogy ráhangolódjon a szerepére, s még hetvenévesen is ének- és táncórákra járt. Mindenkitől elvárta a pontosságot és a precizitást.

Medgyesi Mária főiskolás korában, 1956-ban játszhatott Honthyval Stáziként a Csárdáskirálynőben, 1967-ben pedig Szilviaként lett a partnere. Két dolgot nem szeretett Hannuska: ha valaki szemtelen volt vagy nagyon hízelgett – mondta. – Én egyiket sem tettem. Nem jártam be az öltözőjébe, végül egyszer aztán ő jött át hozzám. Attól kezdve jóban voltunk. Tisztelettel gondolok rá, boldog vagyok, hogy két szerepben is találkoztam vele. Domonkos Zsuzsa Kovács Józseffel közösen, pályakezdő fiatalként abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Honthy felajánlotta, tanítja őket. A lakására jártak, bár, mint ő maga fogalmazott, a stílust nem, csak a mesterséget lehet tanítani, illetve tanulni. "Sose felejtem, amikor egy jelenetben Vámos László tanár úr rászólt, hogy forduljon a másik oldalra, ő azt válaszolta, nem lehet, mert akkor nem mutat jól a sleppje. Vallotta, a színpadon igen fontos megtanulni járni, ülni, viselkedni. Ezt nála nem sokan tudták jobban. A humorát is többen dicsérik. Ezt bizonyítja a történet, amelyet Felföldi Anikótól hallottunk: Honthy híres volt a humoráról. A nyolcvanadik születésnapját a Csárdáskirálynő díszelőadásával ünnepeltük. Miközben Kellér Dezső köszöntötte Hannuskát, azt lehetett látni, hogy ő ott topog mellette, mire Kellér megkérdezte: – Művésznő, valami baj van? – Nem – hangzott a válasz –, taposom a nyolcvanat. A másik sztori pedig így szól: Mindenki tudta, hogy Kamillkával (Feleki Kamill) viszonya van. Hol szerették egymást, hol nem, de játszani mindig imádtak együtt. Amikor Hannuska előbb kapta meg a Kossuth-díjat, Feleki annyit mondott: Nem baj, neki már úgyis Kossuth Lajos ígérte meg. Honthy Hanna tehát ellentmondásos művész volt – mondanak rá jót is, rosszat is. Egy biztos: nem tűrte meg maga körül se a tehetségteleneket, se a tehetségeseket, főleg ha vetélytársnak számítottak. Erről Fenyvessy Éva, a legendás Hyppolit, a lakáj című film üdvöskéje mesélt évekkel ezelőtt e sorok írójának: Többször is be kellett Honthy helyett ugranom, amikor megbetegedett, de annyira rosszulesett neki a sikerem, hogy egyszer inkább gyorsan felépült, mikor megtudta, hogy megint én játszom helyette… Ahol tudott, keresztbe tett nekem. Nem is futottam be fényes primadonnakarriert, pedig állítólag elég tehetséges voltam ebben a műfajban. Még sok történetet lehetne felidézni Honthy Hannáról, aki hosszú pályafutása alatt elérte, hogy még ma is emlegetik legendás alakját, aki halála után szobrot kapott, és akiről díjat neveztek el. A Budapesti Operettszínházban 2016. február 22-én a társulat aktív és nyugdíjas primadonnáinak gyűrűjében avatták fel egész alakos bronzszobrát, melynek állandó helye azóta is a teátrum nézőtéri társalgójának télikertjében van.

Az avatóbeszédben elhangzott, hogy a primadonnák primadonnájára még száz év múlva is emlékezni fog a szakma és a közönség. Ebben biztosak lehetünk.