Juszuf ibn Ajjúb néven született az iraki Tikritben 1137 körül. Kurd apjának még aznap éjszaka Szíriába kellett menekülnie, ahol a felemelkedő szeldzsuk Zangidák szolgálatába állt. Szaladin kitűnő nevelést kapott, oktatták történelemre, matematikára és jogra, de legfőképp a Koránt tanulmányozta, sokáig fontolgatta, hogy vallástudós legyen. Kiskorától tanult vívni, nyilazni és lovagolni is, tizennégy évesen már nagybátyja, Aszad ad-dín Sírkúh oldalán harcolt a csatákban. Szíria fejedelme ekkoriban Núr ad-Dín volt, aki az első győzelmeket aratta a Jeruzsálemet 1099-ben elfoglaló keresztesek ellen.A hanyatló Fátimidák uralta Egyiptomban 1163-ban belharcok törtek ki, a hatalomért küzdő felek egyike a keresztesekhez, a másik Núr ad-Dínhez fordult segítségért. Utóbbi meg akarta akadályozni, hogy a gazdag vidék a keresztények uralma alá kerüljön, és Sírkuh vezetésével sereget küldött Egyiptomba. A három hadjáratban is részt vevő Szaladín a következő években nemcsak a csatamezőn, hanem a szövevényes intrikák világában is kimagasló tehetséget árult el, s nemcsak a kereszteseken, hanem a gyermek kalifa helyett uralkodó Fátimida nagyvezéren is felülkerekedett. Nagybátyja halála után 1169-ben, alig harminckét évesen az Egyiptomban állomásozó szíriai csapatok parancsnoka és nagyvezír lett.
Helyzetének megszilárdítása után, 1171-ben véget vetett a népszerűtlen síita kalifátusnak, és bejelentette, hogy elismeri a távoli és gyenge bagdadi szunnita kalifa fennhatóságát. Felvette a malik (király) címet is, később a bagdadi kalifától megkapta a szultán címet is. Névleg ugyan még Núr ad-Dín vazallusa maradt, de viszonyuk egyre jobban elmérgesedett, a nyílt összecsapás csak a szíriai fejedelem 1174-ben bekövetkezett halála miatt maradt el.
Szaladin serege élén azonnal benyomult Szíriába, a vallási fanatizmustól fűtött szultán célja az volt, hogy Egyiptomra támaszkodva megszerezze Szíriát, Szíriára támaszkodva Észak-Mezopotámiát, majd mindezek birtokában az iszlám által is szent városnak tartott Jeruzsálemet birtokló keresztesek ellen forduljon. Mindez több mint egy évtizedébe telt, de csellel, diplomáciával vagy erőszakkal egymás után foglalta el Damaszkuszt, Moszult, Aleppót, még Jement is, és elbánt az asszasszinok rettegett, bérgyilkos szektájával. Ekkor már csak úgy emlegették: al-Malik an-Naszír Szaláh ad-dín, azaz A nagy védelmező, a hit hű követője, ebből rövidült az európai nyelvekben a Szaladin név.
1187-re elég erősnek érezte magát, hogy jól kiképzett, fegyelemre szoktatott seregével belevágjon a végső háborúba az uralma alatt álló területektől körbefogott keresztes államok ellen, amelyek szokásukhoz híven egymással civakodtak, s csak akkor döbbentek rá az őket fenyegető veszély nagyságára, amikor Szaladin hatalmas seregével kivonult Damaszkuszból. A Jeruzsálemi Királyság ura, Guido, III. Rajmund tripoliszi gróf és Chatilloni Rajnald antiochiai fejedelem félretették ellentéteiket, és mintegy 20 ezer lovagot számláló közös haderőt állítottak ki. Szaladin cselből Tiberiás kulcsfontosságú várát vette ostrom alá, hogy számára kedvező terepen erőszakolja ki a döntő csatát. A lóhalálában ide érkező, a hőségtől, fáradtságtól és szomjúságtól gyötört lovagokat július 3-án Hattin mellett tönkreverte és szétszórta. A fogságba esett Guido életét megkímélte, de a muszlimok által gyűlölt Rajnaldot kivégeztette. Ezután sorra vette ostrom alá a szinte védtelenül maradt keresztes erődöket, megadás esetén nagylelkű feltételeket kínált. Három hónapon belül szinte minden vár a kezére került, 1187. október 2-án a körbevett Jeruzsálem is megnyitotta előtte kapuit, a város lakói - jóllehet a keresztesek egy évszázaddal korábbi diadaluk után mindenkit kardélre hánytak - megválthatták szabadságukat, aki erre nem volt képes, azt rabszolgának adták el. A keresztesek birtokában mindösszesen három tengerparti vár - köztük a bevehetetlen erősséggé kiépített Türosz - maradt.
Jeruzsálem eleste sokkolta Európát, VIII. Gergely pápa azonnal meghirdette a harmadik keresztes hadjáratot, amelynek élére Barbarossa Frigyes német-római császár, Fülöp Ágost francia és Oroszlánszívű Richárd angol király állt. Frigyes nem sokkal Szentföldre érkezése után egy folyóba fulladt, Fülöp Ágost néhány hónap után hazautazott, a hadjárat vezetése Richárd kezébe került. Ő kezdetben aratott sikereket, elfoglalta Akkót és Jaffát, még Jeruzsálemet is megközelítette, de visszafoglalni nem tudta. Szaladin sikeresen manőverezett, s Richárd végül 1192-ben békét ajánlott, amely biztosította, hogy a keresztény zarándokok szabad utat kapjanak a szent helyekre. A két uralkodó soha nem találkozott személyesen, de mindkettő nemesnek és lovagiasnak, méltó ellenfélnek tartotta a másikat.

Az Ajjubida dinasztiát megalapító Szaladin nem sokkal Richárd távozása után, 1193. március 4-én váratlanul meghalt. A szultán már életében minden pénzét nemes célokra osztotta szét, halálakor személyes vagyona a temetés költségeit sem fedezte, mauzóleuma Damaszkuszban áll. A Richárd haditetteiről érkező, nemegyszer felnagyított hírek révén Szaladinról a keresztény világban idealizált kép alakult ki, Dante például Isteni színjátékában Hektor, Aeneas és Julius Caesar társaságában "nemes pogányként" említi. A muszlim világban a mai napig az egyik legnagyobb hősként tisztelik, aki hadi sikerei mellett erényes és kegyes uralkodó volt, s erkölcsi megújulást is hozott az iszlám számára.