Egyesült Európa:
Unió elõtt, Unió után


Történelmi idõket élünk. Ezt a mondatot ismétlik a országfõk ad nauseam mindenféle kontextusban. Az utóbbi években az Európai Unió keretein belül történõ kontinentális újraegyesítéssel kapcsolatban is ehhez az ismert proklamációhoz fordulnak.

Magyar Krónika, január 10.

Ádám Christopher

Montreál

Valóban jelentõs gazdasági és politikai lépésrõl beszélhetünk, hiszen 2004. május 1-én az Európai Unió kapuja a kelet-európai országok elõtt kitárul és 10 állam befogadásával több mint 400 millióra bõvül az EU lakossága. Áprilisban vonulnak Magyarországon is az urnák elé, hogy szavazzanak a csatlakozási referendumon és így végre teljesüljön az az integrációs folyamat, amely a rendszerváltást követõ évtized szimbóluma volt. Az eufóriában könnyû elfeledni, hogy az egyesült Európa mint koncepció nem új, hiszen mint ideál prominensen szerepelt a kontinens modern történelmében.

A XX. század régi vágya, hogy az európai államok egy ideológia és az abból fakadó gazdasági és politikai rendszer körül egyesüljenek. Mark Mazower angol történész elemzése szerint, Európára jellemzõ az, hogy sokszor véres, brutális és óriási áldozatokat követelõ módon próbált a sokszínûségbõl egységet kovácsolni a politikai elit. A XX. században három ideológiával kísérleteztek egy nemzetek feletti unió alakításával: a fasizmussal, a kommunizmussal és a liberális demokráciával. Mindegyik esetben jelszavakat kerestek, amivel népszerûsíteni próbáltak egy új európai rendszert, amely identitást és mûködõ politikai struktúrát is képes nyújtani a különbözõ nemzeteknek.

Amikor 1918-ban összeomlott az addig fennálló világrend Európában, megkezdõdött a kutatás egy új világrend felfedezésére. Az 1920-as évek kísérletezési idõszaknak minõsültek. Míg Olaszországban fokozatosan kialakult Mussolini rendszere, Németországban megalakult a liberális weimari köztársaság, ami 1933-ban el is tûnt Hitler hatalomátvétele nyomán. Oroszországban 1917-ben a bolsevizmus elsöpörte a cári rendszert és Kerenszki és Lvov herceg reformot sürgetõ próbálkozásai is kudarcba fulladtak. Magyarországon is olyan új rendszert próbáltak kialakítani a romokból, amely megoldást nyújtana az ország súlyos problémáira. Káosz uralkodott Budapesten és országszerte, ahogy kevesebb mint két év leforgása alatt hatalomra került a liberális Károlyi Mihály, utána a kommunista Kun Béla, majd Peidl Gyula, azután Friedrich István és végül Horthy Miklós "keresztény nemzeti" rendszere. Európa-szerte az üdvösséget egy új ideológiában keresték, amely feltámasztaná nemcsak az államot, hanem egész Európát.

A harmincas években meg is érkezett az a világnézet, amely óriási területet volt képes meghódítani: a fasizmus. Európa egyesült - gyakran kényszerbõl - a fasizmus, vagy talán inkább a nemzeti szocialista uralom árnyéka alatt. A helyzet egészen elképesztõ, ha megtekintjük az 1941-es térképet. Hitler valóban erõszakkal képes volt egy Európán átívelõ birodalmat alakítani. 1939-ben Németország területe kelet felé gyarapodott, ahogy a Führer elfoglalta Lengyelország nyugati részét a lebensraum doktrina jegyében. Olaszország is a tengelyhatalmak szerves része volt és az Anschluss után Ausztriát is Németországhoz csatolták. A nácik Dániába, Norvégiába, Belgiumba és Franciaországba is bevonultak és még Ukrajnából és a balti államokból is Reichskommissariat lett. Magyarország, Románia, Szlovákia, Horvátország, Albánia és Bulgária Németországhoz húztak. Rövid két éven belül a térképre nem lehetet ráismerni: Hitlernek sikerült erõszakkal és terrorral német uralom alá vonni szinte egész Európát.

1943-ban, amikor Hitler már meggyengült, a nyugati világban egy új ötlet merült fel, amelynek célja Európa demokratikus újraegyesítése, illetve újjászületése volt. Ez az a föderációs terv volt, amely azt ajánlotta, hogy a kontinens 7 együttmûködõ föderációra legyen felosztva. Igy Franciaország és Anglia alakította volna Nyugat-Európát, Jugoszlávia, Bulgária, Románia, Görögország és Albánia uniót alakítana a Balkánon és Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország pedig Közép-Európát. A cél, mint minden uniónál, a nemzet-állami szuverenitás korlátozása volt.

A föderációs terv nem valósult meg és amikor 1945-ben a világháború végetért, akkor a nagyhatalmak inkább felosztásról és nem unióról beszéltek. De itt is két nagyobb tömörülésrõl esett szó: a nyugati demokrácia és a Szovjetunió kommunizmusáról. Természetesen a tömörülésen belül voltak különbségek és még Sztálin kelet-európai terrorkampánya után sem sikerült eltörölni a nemzeteket. Mint 1953-ban, 56-ban és 68-ban láttuk, a nemzeti kötõdések megmaradtak. Lenin még azt hitte, hogy osztály- szolidaritással Európát képes lesz egyesíteni, de már késõbb Sztálin beismerte, hogy ez nem lesz egyszerû feladat, és talán nem is olyan kívánatos. A hidegháború tulajdonképpen errõl az egyesítésrõl szólt: melyik hegemónia épülhet ki Európában és azon túl, világszerte? A liberális demokrácia és a kapitalizmus, vagy a kommunizmus hódítja-e meg a kontinenst?

1989 választ adott erre a kérdésre és több szempontból már ekkor meg is történt Európa egyesítése. 1989-90-ben, amikor sorra eltuntek a kommunista rendszerek, amikor a nyugat szakértõket küldött a keleti országokba azzal a céllal, hogy radikális tempóval átállítsák a poszt-kommunista gazdaságokat, váratlanul létrejött egy európai unió, amely gyökeres változásokat hozott.

Magyarországon, mint más országokban is, politikusok és ismert személyiségek már régóta kerestek egy közös európaiságot és az európai kontextusban való gondolkodást hírdették. 1939-ben Teleki Pál miniszterelnök egyik beszédében proklamálta, hogy Magyarországot nem lehet "kiszakítani" egy nagyobb, európai "életközösségbõl".

Mazower szerint a fõ mozgósító, egyesítõ erõ Európa történelmében az ideológia egy erõteljes hit, amely arra törekedett, hogy kontinens-szerte teret nyerjen. A középkorban és hosszú évszázadokon keresztül ez az összekötõ világnézet, az identitást nyújtó ideológia a kereszténység volt. A keresztény, illetve kereszténydemokrata gondolat a XX. század második felében is jelentos szerepet játszott Európában és így a vallás az egyik politikai és szociális erõ, amely képes volt nemzeteket egyesíteni. Mazower értelmezése szerint azonban a legfontosabb ilyen összekötõ erõ az Európai Unióban a kapitalizmus, amely valóban diadalmaskodott a kommunizmus felett.

A hidegháború gyõztese a kapitalizmus és talán a liberális –demokrácia, valamint az egyre bõvülõ EU. De a történészeknek többsége szkeptikus és nem kíván azzal a gyakran hangoztatott gondolattal szimpatizálni, ami azt állítja, hogy itt természetes történelmi folyamatokról van szó, az Európai Unió egy olyan lépés elõre, amely természetes következmény a kommunizmus bukása és a demokratikus erok gyõzelme után. Nehezen lehet beszélni a történelem kapcsán egyenes progresszióról és elõre meghatározott folyamatokról, hiszen nem nyílegyenes útról van szó, hanem letérokrõl, keresztutakról és sötét erdõkrõl. Európa nem új, és a kontinentális egység ötlete sem.

Már sokan álmodtak egyesült Európáról és arra törekedtek, hogy ezt meg is valósítsák saját ideológiájukkal, amely akár ezer évig is meghatározó erõ marad. Most úgy tûnik, hogy Európának van még egy újabb esélye az egyesülésre, az európaiság kiépítésére és békés, produktív együttélésre. De a történetnek nincs itt vége, ez nem a világos, kényelmes és örömteli végállomás. Csak annyi biztos, hogy a történelem kanyargós ösvényei még sok kilométeren át folytatódnak.